Boom Clap

Egyszerűen túl csodálatos és gyönyörű volt ahhoz, hogy bármi rosszat tudjak róla mondani. Mindenem fájt érte, a porcikáim csak becses ujjbegyei érintésére vágytak, ajkaim a puha párnákon akart megpihenni, miközben és pilláimat lehunyva omlok karjai közé.

Nyálas, de így visszagondolva még mindig igaznak tartom. Továbbra is az a tűz ég bennem, mint ami azon a forró, nyári éjszakán. A zene szólt, szinte üvöltött, miközben mi kéz a kézben menekültünk el egy szóbába, melynek sötétjében egymásba borultunk. Tisztán emlékszem, hogy miféle izgalom, vágy és tűz keveréke játszódott le bennem.
- Éhrezni akarlak!
Suttogása halk s hívogató volt.
- NEM! – hallatszott halk, mégis erőteljes suttogásom a padlásunk egyik legeldugottabb részéről. Minden nap ide jövök fel, miután anyuék elaludtak. Huszonévesen még itt élek, velük, ahelyett, hogy az életemet élném! Miatta van.. Minden, amiatt a ribanc miatt van. Egy két lábon járó őrület, tele haraggal, szenvedéllyel, éhséggel. Vihar keletkezik ott, hol jár. Itt is eltiport mindent, mindnet mi számomra élhető volt.

- Ugyan, Jimin, gyere ! – nevetve csengett hangja, mint tavasznak legszebb dallama. Ujjai gyengéden siklottak csuklómra, míg én a poharat letéve a pultra követtem őt. Csípője szebben ringott, mint bármely hajó, mi valaha is vizet ért, ruhája kellően emelte ki tökéletesen kerekded fenekét s csodálatosan hosszú lábait, mégis alacsonyabb volt, mint én. Fura mód, nála voltam először én a magasabb.
Miután beértünk a zsongó tánctérre, kezemmel magamhoz vontam, s a túlzott alkohol bevitel végett már alig láttam ki kósza tincseim közül, viszont szemeiben a vágyat tisztán kivettem. Én kellettem neki, nem a tökéletes, tipikus koreaiak, hanem én. Én, kinek túl vastagok voltak az ajkai, kinek barnább volt a bőre, ki alacsonyabb volt, ki tudott szeretni. Érzéki csókok, sikló ujjak és tiltott tapintások.
Szeretem.
Végre az enyémnek éreztem azt, ami eddig nekem tiltott gyümölcs volt. Senki sem állt az utamba, nem kellett érte verekednem, egyszerűen csak, egymás ajkán csüngve tettük, amit akartunk.

Ez után már minden jött magától. Éveken át folyt a titkos viszonyunk, miközben a barátja semmit sem tudott az egészről. Titkon lopott pillantások lettek azok, melyek a munka után életben tartottak az esti külön órákon, a próbatermi együttlétek, ahogyan a nevemet sikoltotta minden egyes légyottkor.
Megbolondultam. Megbolondultam attól, melyet tőle kaptam. Túl sokáig húztuk a semmit, még is mind a ketten teljes odaadással voltunk benne.

Mikor ő leérettségizett, én akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy felvállalom az eddig eltitkolt kapcsolatunkat. Hiszen, mondhatni három éve egy párt alkottunk. Meg is írtam neki üzenetben, hogy szeretnék vele a park közepén, a hatalmas szökőkútnál találkozni, mire vonakodva, de belement. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, annyira izgatott voltam. Végre, végre együtt lehetek azzal a nővel, kinek az életét tudnám adni. Széles mosollyal indultam el a munkahelyemről, útközben vettem neki egy csokor virágot, s lassú léptekkel vándoroltam a megbeszélt helyre.
Alsó ajkamat harapdálva néztem fel az égre, mikor megérkeztem. Tiszta ég, minden csillag pontosan a helyén állt, s a Hold is a lehető legszebben világított. Ennyire talán még sosem voltam boldog, mint amennyire most.
Lassan eljött az idő, de Ő még mindig nem ért ide. Végül is mindig én voltam az, ki hamarabb érkezett, szóval ez annyira nem is volt kiakasztó… Mégis most valahogy olyan furcsa érzés kerített hatalmába, annak ellenére, hogy tényleg, szinte a felhők felett jártam.
Apró, halk léptek zavarták meg gondolataimat, melyek sűrűn közeledtek, s végül mögöttem álltak meg.
- Szia! – fordultam meg mosolyogva, de amint megláttam, a mosolyom lehervadt, helyette az aggodalom minden fajtája jelent meg – Mi…mi a baj? – kérdeztem , s szemeimet arcán futattam végig, melyen a fekete szemfesték furcsa vonalat járt be könnyei végett.
Nem mondott semmit, csak tovább szipogott, miközben tekintetét végre rám emelve törtek útnak könnyei.
- Végeh – nyögte ki ezt az egy szót, majd utoljára ajkamra csókolva elfutott.
Sokkoltan álltam , kezemben a szerelmemnek vett virággal, ki éppen elfutott tőlem, avagy előlem, egy szóval vetve végett mindennek. Nem akartam és nem is tudtam elhinni a történteket. Egyszerűen nem tértem magamhoz. Mi volt ez!? Miért velem!? Rosszul bántam volna vele!? Úristen, lehet, hogy a barátja bántotta!? De azt mondta volna nem?
Gondolataim közepette észre sem vettem, hogy térdemre rogyva fogtam a fejem, miközben a beton annyira szépnek látszódott, hogy nem akartam levenni róla a szemem. Azt hiszem , hogy rájöttem, mit is jelent az, mikor ’ összetörik az ember szívét ’. Pedig még dobog, de már valami elveszett sötét sarokban.

Másnap nem volt jobb a helyzet. Sőt. Az éjjelt valami bárban töltöttem, ahol pár pohárkával próbáltam a bánatomat enyhíteni. Egy idegen srác segítette abban, hogy a szendvicsemet – amit nem tudom, hogy én mikor is kértem ki – el tudjam csomagolni, és haza tudjam vinni.
Bwah.
Déli tizenkét óra, én még pizsamában, s még mindig életem nőjét siratom.
Fáj. Fáj, hogy egy szót értem csak neki. Fáj, hogy ennyire nem vett engem komolyan. Fáj, hogy már sosem lehet az enyém.

- Hazug kurva voltál mindig is – motyogtam immár a fürdőszobában, a csempének, miközben elzártam a vizet a kádban – ha ennyire fasz éhes kis ringyó vagy, miért azt választottad, aki szívet is adott, nem csak élvezetett egy unalmas éjszakán? – suttogtam , ahogy hátra hajtott fejjel, s lehunyt szemekkel visszaemlékeztem az első vele töltött éjszakámra. Szép volt, csak az enyém… volt.
- Most csak jobban fáj – nyögtem , ahogy az egyetlen kézzel írt levelét a kezemben tartottam – Szeretlek…. – olvastam fel az első szót – talán a farkamat – gyűrtem össze a papírt, s jó messzire dobtam azt.
Véget akartam ennek vetni, lemosni a fájdalmat, boldog lenni, másra ránézni, mint leendő páromra… SZABAD AKARTAM LENNI!
Lassan csúsztam lefelé, a víz alá, miközben lehunyt szemeim előtt minden újra lejátszódott. A csókja még a mai napig perzselte ajkaimat, ugyan azt az érzést hozta elő, mint a legelső alkalomnál. Ujjbegyei a mai napig képzeletemben végig siklanak hasfalamon, melyre remegve sóhajtok csak fel.
De ez már a múlt. Valami újat akarok.
Nem itt.
Nem ebben a városban.
Nem ebben az országban.
Nem a Földön.
Máshol.
Lassan megérkeztem a víz alá, s kezdett minden egyre szebb lenni. Elsötétültek a gondolataim, valami megmagyarázhatatlan dolog rabul ejtett, s mintha egy radírt kapott volna elő, úgy törölte ki emlékeimet. Nem éreztem többé semmit. Kezdtem elernyedni, egy fehér fény egyre közelebb és közelebb ért felém, mikor aggódó hang kezdett keltegetni.

Éreztem, hogy a víz már nem vesz többé körbe, a törülközőn keresztül tisztán éreztem a hideg csempénk ébresztő tapintását.
- Hyung, hyung kérlek kellj fel – újra aggódott, újra csak engem keltett.
Engem mindig csak egy ismerősöm hívott hyungnak, ő is csak akkor, mikor nem szekálós kedvében volt.
JUNGKOOK!
- Hyung , kérlek …. – hallottam halk suttogását, de a következő amit éreztem, az ajkai tapintása volt, miközben a tüdőmbe hirtelen túl sok lett a levegő…