Rakpart

Mindig is azt mondták, hogy éljek a mának, és felejtsem el a tegnapot. Sosem hittem ebben a mondatban, addig, amíg meg nem tapasztaltam, hogy milyen az „életem legjobb estéje” kifejezés. Jó rosé, Nap lemente, a jól ismert partunk, nyár, lágy szellő, és az ő édes hangja. Csodálatosan csilingel a fülemben, még a mai napig megborzongok, ha csak ajkai lágy érintésére gondolok, vagy arra, hogy ujjai miként siklottak végig az arcélemen.
De kezdem az elején, hiszen nem szeretnék ennyire belerohanni a dolgokba. Park Jiminnek hívnak, jelenleg végzős vagyok egy zenei iskolában, ahol mellékesen még táncot is tanulok. Fárasztó az iskola, a sok külön órák miatt szinte alig van szabadidőm, de mivel most nyár van, így bármikor el tudok kicsit szabadulni. Akkor is így volt.

Jungkook ma is sokat cseszegetett, viszont meglepően sokat törődött velem. Tény,mondtam neki, hogy már kinéztem egy új sulit , s mivel ő fiatalabb, mint én, így nem vette jó néven, mondván itt hagyom őt a szarban, és nem tud rendesen felkészülni, nem lesz kit legyőznie. Néha csak kuncogtam rajta, néha megkergettem, de ma csak rá hagytam, és egy édes kis ikont elküldve neki zártam le a telefonomat s vettem le  a trikómat. A ruha darabot lazán ejtettem a bevetetlen ágyamra, miközben az ablakon át beszűrődő fény furán világította meg kicsit barna bőrömet. Ahogy néztem a fénycsíkot, s végig néztem a saját hasfalamon, rá kellett jönnöm, hogy megint fogytam. Nem bántam, de végre már a combomról is mehetne le. Tudom , tudom, lányos duma , de én vagyok a legvastagabb mindenki között, és már unom, hogy disznónak hívnak, vagy még ennél is rosszabbnak.
Sóhajtva és a fejemet rázva mentem be a fürdőbe, engedtem meg a vizet, s álltam be alá. Minden vízcsepp lágyan simította végig meztelen testemet, nem hagyva ki egyetlen részt sem. Szerettem tusolni, mindig is megnyugtatott, ha csak öt percre is, de beállhattam a nyugtatóm alá.
Lehunytam a szemem, felemeltem a fejem, s szinte megremegtem, mikor a pici cseppecskék ajkaimon, nyakamon majd mellkasomon végig folytak. Nem mondhatom azt, hogy ki voltam éhezve, de nem mondtam volna nemet egy gyönyörű, női kéz érintésének, vagy éppen egy markánsabb férfi tapintásához. Résnyire nyitottam ajkaimat, miközben gondolataim teljesen elkalandoztak. Túlságosan el, és valami meg nagyon fel.

Miután elintéztem magamat, egy törcsivel a derekamon lépkedtem ki a szobámba és huppantam le az ágyamra. Elfeküdtem, kócos hajamba túrtam, majd kezembe véve a telefonomat néztem meg az értesítéseimet. Nem volt sok, általában mind Jungkooktól, vagy nagyon ritkán más emberektől jött, de most egyen megakadt a szemem. Nem mondanám, hogy éreztem iránta valamit, vagyis nem tudom, hogy ezt annak lehet-e nevezni, de most a szívem olyan állati ritmusba kezdett, amit sosem tapasztaltam. Nem mertem megnyitni a villogó ikonját, inkább csak sóhajtva lehunytam a szemem. Végül nem tudtam a testemnek parancsolni, a hüvelykujjamat a kis ikonhoz vezetve nyitottam meg az üzenetét. Mosolyognom kellett, annyira aranyosan, kedvesen mégis olyan… egyedin írt nekem. Az üzenet maga nem volt nagyon sok, mondhatni annyi, hogy ma este vár rám és a fiúkra a rakparton, mondván, iszogatni kéne. Nem voltam az a nagy ivós fajta, de vele lehettem, így nem mondhattam nemet. Visszaírtam neki, hogy ott találkozunk, majd azonnal jött a válasz, hogy már az ajtóm előtt áll.
MI!?
Felkaptam a fejemet, majd egy alsó nadrágot, és egy trikót magamra aggatva futottam az ajtóhoz.
- Hát te?  - lepődtem meg , de a vigyort nem lehetett letörölni a pofámról. Annyira . . . jól nézett ki. Ahogy rövid nadrágját picit megtáncoltatta a szél, s trikója, mely vagy négyszer akkor volt, szintén azonos mozgásra kezdett, én úgy kezdtem elveszteni a fejem.
- Jaj te! Nem jöhetek el, hogy felszedjem a barátom? – nevetett, s ezzel megmutatta a természetellenes fehér fogait.
- Yaaaah, nem úgy értettem – léptem el az útjából, hogy be tudjon lépkedni – csak nem gondoltam volna, hogy még az előtt jössz ide, hogy bármit is magamra vegyek – utaltam itt arra, hogy én enyhén kipirosodott arccal álltam előtte, még mindig boxerben és még mindig csak egy trikóban.
- Öltözz és menjünk – borzolt tincseim közé és mosolyogva becsukta az ajtót – itt várlak, de siess, már kezd lemenni a Nap, és én azt kint akarom nézni! – mint egy öt éves. Mégis, nem tudtam neki nemet mondani. A lehető leggyorsabban magamra aggattam valamit, vagyis, igazából egy rövid nadrágot vettem fel, meg a sapkámat s elé álltam.
- Elég gyors voltam, kedves Hoseok? – mosolyogtam rá, ezzel megmutatva neki a ’csíkszemeimet’.
- Oh, ez nem is lehetett volna gyorsabb, kedves Jimin – pimasz kis dög!

Miután elindultunk, szinte az egész utat végig nevettük és hülyéskedtük. Igazából ennyit még sosem beszélgettünk, de nekem most nagyon jól esett. Mintha kicsit több lenne nekem. Nem tudom. Izgatott vagyok, hogy ennyire közvetlenek vagyunk, no meg azért, hogy mi fog történni. Lassan megérkeztünk a kis helyünkre, ahol már mindenki ott volt. Nevetve köszöntem nekik, de egy centit sem mozdultam Hoseok mellől. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de annyira magához kötött – igen, a hülyéskedésekkel, a váratlan üzenetével … - , hogy már erőm sem lenne elmenni tőle.
Mindenki itt volt, Yoongi és Namjoon már kicsit jól érezték magukat, Jin és Jungkook épp valami fontosról beszélgetett, miközben Taehyung Junkook mellett ülve piszkálgatta annak a haját. Édes egy látkép volt.
- ezt én elveszem – mondta Hoseok felkapva egy üveg, édes vörös bort, s karon ragadva húzott el … valahova. Nem , nem mondhatnám, hogy pánikolni kezdtem, csak örültem neki, hogy most csak mi leszünk, vagyis remélem.
Alig pár lépést tettünk, mikor, megállt, s levetette magát a homokba. Mosolyogva rajta ültem le mellé és a Nap lementére vezettem tekintetem. Hogy milyen volt? Csodálatos.
Ahogy a Nap utolsó sugarai lágyan nyalták meg a már sötétedő eget, picit színt, s életet belevéve mutatta meg , hogy miért érdemes minden hajnalban felkelni, miért érdemes ott lenned, ahol éppen vagy. Mindenki a Napot egy fajta reménynek tartja, de én ezt sokkal inkább a Holdra mondanám, hiszen , mint a remény, maga a Hold sem sokáig látható, de ha egyszer megmutatja magát, akkor az a leggyönyörűbb dolog az égbolton, természetesen a csillagokon kívül. Elmélkedésemből Hoseok hozott vissza, aki már szinte meg is itta a bornak a felét, s felém bökött.
- Yaaaah Jimin, annyira elméláztál, hogy én már szinte mindent megittam – mosolygott rám, s szemeiben láttam, nem éppen tiszta az elméje. De szép volt. Kedvemre való volt az egész ember.
Üveget lassan elvéve tőle, annak szájához hajoltam, hogy végre igyak egy kicsit, mikor arra eszméltem fel, hogy Hoseok bámul. De nem úgy, mint aki csak megnéz valakit, nem. Ez annál sokkal mélyebb volt. Mintha belém látna. Vontatottan fordultam felé, mikor már Hoseok túlságosan is közel volt.
- H…hyung.. – motyogtam és az üveget a homokba állítva fordultam vissza hozzá – megártott neked a…
- Nem – simított arcélemre, amitől lehunyva szemem remegtem meg. Bababőr, mégis … mégis olyan csodálatos ujjak. Nem, nem tudom, hogyan mondjam, vagy írjam le, de megborzongtam  – Nem ittam sokat, csak annyit, amennyi kellett – nem tudtam, hogy milyen közel van, de tisztán éreztem leheletét ajkaimon, orra szinte már cirógatta az enyémet, én pedig csak ültem, szaggatottan lélegeztem , és vártam. Vártam arra, hogy tegyen valamit, valami felejthetetlent.
- Hyungh… - sóhajtottam fel és félig kinyitva szemem, tekintetem találkozott az övével. Kéj, vágy, köd, izgatottság, kíváncsiság. Csodálatos kombináció volt, s én csak őt akartam. Most. Nem érdekel, hogy mi lesz majd a következménye!
- Cssssh , most ne, Chimchim – s megszakítva a semminek mondható távolságot, ajkaimra csókolt.
Nem sietett, nem volt durva, egyszerűen csak lágyan érintkeztek párnáink, ujjai cirógatták az arcomat, miközben én pillanatok alatt adtam meg magam. Újra lehunytam pilláimat, újra csak hagytam, hogy irányítson. Nem érdekelt senki sem körülöttem, annyira csodálatos volt most ez a pillanat. Ahogy ajkai csak a felső ajkamat kényeztették, szinte éreztem, ahogyan vérem felpezsdül, s egyre többet s többet akar. De nem siettem, ő volt soron, nem én. Nyelve hegyével végig simított a párnámon, majd kezét felvezetve , tincseim közé túrva húzott magához közelebb, s kért bebocsájtást ajkaim közé. Felsóhajtva nyitottam szét ajkaimat, s amint nyelve találkozott az enyémmel, oldalra döntöttem picit a fejem , majd engedtem minden érzékemnek, hogy átvegye felettem az uralmat. Lágyan táncoltattuk egymás nyelvét, édesen sóhajtoztunk mind a ketten, miközben én már észre sem vettem, hogy már a homokban fekszek,miközben ő fölém támaszkodik. Karjaimat nyaka köré fontam, s egy pillanatra sem válva el ajkaitól simítottam le egyik kezemmel a nyaka vonalán, majd végig a mellkasán, s hátára átvezetve a kezem , gerince vonalán. Borzongott, éreztem, hogy tetszett neki, mire csak mosolyogva alsó ajkára csókoltam és elválva tőle fúrtam fejem a nyakába. Zavarban voltam, de mégis olyan  boldog, mint még soha életemben. Mindent neki köszönhettem, és most meg …

- Ki ne ess nekem az ablakon! Annyira ki hajolsz, hogy a végén a beton fog csókolni, nem én – hallottam meg hangját a hátam mögül, mire ösztönösen elmosolyodtam, s hátulról ölelő karjaiba fúrtam magam.
- Féltékeny lennél a betonra? – fordultam felé és átkarolva nyakát, ültem fel az ablakpárkányra.
- Tudod, hogy mennyire belehalnék a hiányodba – döntötte homlokát az enyémnek, majd szemeimbe nézett, mire én csak mosolyogva kezdtem el tarkóját cirógatni.
- Én is szeretlek, Hobi – haraptam ajkamba és hozzábújtam.