Boom Clap

Egyszerűen túl csodálatos és gyönyörű volt ahhoz, hogy bármi rosszat tudjak róla mondani. Mindenem fájt érte, a porcikáim csak becses ujjbegyei érintésére vágytak, ajkaim a puha párnákon akart megpihenni, miközben és pilláimat lehunyva omlok karjai közé.

Nyálas, de így visszagondolva még mindig igaznak tartom. Továbbra is az a tűz ég bennem, mint ami azon a forró, nyári éjszakán. A zene szólt, szinte üvöltött, miközben mi kéz a kézben menekültünk el egy szóbába, melynek sötétjében egymásba borultunk. Tisztán emlékszem, hogy miféle izgalom, vágy és tűz keveréke játszódott le bennem.
- Éhrezni akarlak!
Suttogása halk s hívogató volt.
- NEM! – hallatszott halk, mégis erőteljes suttogásom a padlásunk egyik legeldugottabb részéről. Minden nap ide jövök fel, miután anyuék elaludtak. Huszonévesen még itt élek, velük, ahelyett, hogy az életemet élném! Miatta van.. Minden, amiatt a ribanc miatt van. Egy két lábon járó őrület, tele haraggal, szenvedéllyel, éhséggel. Vihar keletkezik ott, hol jár. Itt is eltiport mindent, mindnet mi számomra élhető volt.

- Ugyan, Jimin, gyere ! – nevetve csengett hangja, mint tavasznak legszebb dallama. Ujjai gyengéden siklottak csuklómra, míg én a poharat letéve a pultra követtem őt. Csípője szebben ringott, mint bármely hajó, mi valaha is vizet ért, ruhája kellően emelte ki tökéletesen kerekded fenekét s csodálatosan hosszú lábait, mégis alacsonyabb volt, mint én. Fura mód, nála voltam először én a magasabb.
Miután beértünk a zsongó tánctérre, kezemmel magamhoz vontam, s a túlzott alkohol bevitel végett már alig láttam ki kósza tincseim közül, viszont szemeiben a vágyat tisztán kivettem. Én kellettem neki, nem a tökéletes, tipikus koreaiak, hanem én. Én, kinek túl vastagok voltak az ajkai, kinek barnább volt a bőre, ki alacsonyabb volt, ki tudott szeretni. Érzéki csókok, sikló ujjak és tiltott tapintások.
Szeretem.
Végre az enyémnek éreztem azt, ami eddig nekem tiltott gyümölcs volt. Senki sem állt az utamba, nem kellett érte verekednem, egyszerűen csak, egymás ajkán csüngve tettük, amit akartunk.

Ez után már minden jött magától. Éveken át folyt a titkos viszonyunk, miközben a barátja semmit sem tudott az egészről. Titkon lopott pillantások lettek azok, melyek a munka után életben tartottak az esti külön órákon, a próbatermi együttlétek, ahogyan a nevemet sikoltotta minden egyes légyottkor.
Megbolondultam. Megbolondultam attól, melyet tőle kaptam. Túl sokáig húztuk a semmit, még is mind a ketten teljes odaadással voltunk benne.

Mikor ő leérettségizett, én akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy felvállalom az eddig eltitkolt kapcsolatunkat. Hiszen, mondhatni három éve egy párt alkottunk. Meg is írtam neki üzenetben, hogy szeretnék vele a park közepén, a hatalmas szökőkútnál találkozni, mire vonakodva, de belement. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, annyira izgatott voltam. Végre, végre együtt lehetek azzal a nővel, kinek az életét tudnám adni. Széles mosollyal indultam el a munkahelyemről, útközben vettem neki egy csokor virágot, s lassú léptekkel vándoroltam a megbeszélt helyre.
Alsó ajkamat harapdálva néztem fel az égre, mikor megérkeztem. Tiszta ég, minden csillag pontosan a helyén állt, s a Hold is a lehető legszebben világított. Ennyire talán még sosem voltam boldog, mint amennyire most.
Lassan eljött az idő, de Ő még mindig nem ért ide. Végül is mindig én voltam az, ki hamarabb érkezett, szóval ez annyira nem is volt kiakasztó… Mégis most valahogy olyan furcsa érzés kerített hatalmába, annak ellenére, hogy tényleg, szinte a felhők felett jártam.
Apró, halk léptek zavarták meg gondolataimat, melyek sűrűn közeledtek, s végül mögöttem álltak meg.
- Szia! – fordultam meg mosolyogva, de amint megláttam, a mosolyom lehervadt, helyette az aggodalom minden fajtája jelent meg – Mi…mi a baj? – kérdeztem , s szemeimet arcán futattam végig, melyen a fekete szemfesték furcsa vonalat járt be könnyei végett.
Nem mondott semmit, csak tovább szipogott, miközben tekintetét végre rám emelve törtek útnak könnyei.
- Végeh – nyögte ki ezt az egy szót, majd utoljára ajkamra csókolva elfutott.
Sokkoltan álltam , kezemben a szerelmemnek vett virággal, ki éppen elfutott tőlem, avagy előlem, egy szóval vetve végett mindennek. Nem akartam és nem is tudtam elhinni a történteket. Egyszerűen nem tértem magamhoz. Mi volt ez!? Miért velem!? Rosszul bántam volna vele!? Úristen, lehet, hogy a barátja bántotta!? De azt mondta volna nem?
Gondolataim közepette észre sem vettem, hogy térdemre rogyva fogtam a fejem, miközben a beton annyira szépnek látszódott, hogy nem akartam levenni róla a szemem. Azt hiszem , hogy rájöttem, mit is jelent az, mikor ’ összetörik az ember szívét ’. Pedig még dobog, de már valami elveszett sötét sarokban.

Másnap nem volt jobb a helyzet. Sőt. Az éjjelt valami bárban töltöttem, ahol pár pohárkával próbáltam a bánatomat enyhíteni. Egy idegen srác segítette abban, hogy a szendvicsemet – amit nem tudom, hogy én mikor is kértem ki – el tudjam csomagolni, és haza tudjam vinni.
Bwah.
Déli tizenkét óra, én még pizsamában, s még mindig életem nőjét siratom.
Fáj. Fáj, hogy egy szót értem csak neki. Fáj, hogy ennyire nem vett engem komolyan. Fáj, hogy már sosem lehet az enyém.

- Hazug kurva voltál mindig is – motyogtam immár a fürdőszobában, a csempének, miközben elzártam a vizet a kádban – ha ennyire fasz éhes kis ringyó vagy, miért azt választottad, aki szívet is adott, nem csak élvezetett egy unalmas éjszakán? – suttogtam , ahogy hátra hajtott fejjel, s lehunyt szemekkel visszaemlékeztem az első vele töltött éjszakámra. Szép volt, csak az enyém… volt.
- Most csak jobban fáj – nyögtem , ahogy az egyetlen kézzel írt levelét a kezemben tartottam – Szeretlek…. – olvastam fel az első szót – talán a farkamat – gyűrtem össze a papírt, s jó messzire dobtam azt.
Véget akartam ennek vetni, lemosni a fájdalmat, boldog lenni, másra ránézni, mint leendő páromra… SZABAD AKARTAM LENNI!
Lassan csúsztam lefelé, a víz alá, miközben lehunyt szemeim előtt minden újra lejátszódott. A csókja még a mai napig perzselte ajkaimat, ugyan azt az érzést hozta elő, mint a legelső alkalomnál. Ujjbegyei a mai napig képzeletemben végig siklanak hasfalamon, melyre remegve sóhajtok csak fel.
De ez már a múlt. Valami újat akarok.
Nem itt.
Nem ebben a városban.
Nem ebben az országban.
Nem a Földön.
Máshol.
Lassan megérkeztem a víz alá, s kezdett minden egyre szebb lenni. Elsötétültek a gondolataim, valami megmagyarázhatatlan dolog rabul ejtett, s mintha egy radírt kapott volna elő, úgy törölte ki emlékeimet. Nem éreztem többé semmit. Kezdtem elernyedni, egy fehér fény egyre közelebb és közelebb ért felém, mikor aggódó hang kezdett keltegetni.

Éreztem, hogy a víz már nem vesz többé körbe, a törülközőn keresztül tisztán éreztem a hideg csempénk ébresztő tapintását.
- Hyung, hyung kérlek kellj fel – újra aggódott, újra csak engem keltett.
Engem mindig csak egy ismerősöm hívott hyungnak, ő is csak akkor, mikor nem szekálós kedvében volt.
JUNGKOOK!
- Hyung , kérlek …. – hallottam halk suttogását, de a következő amit éreztem, az ajkai tapintása volt, miközben a tüdőmbe hirtelen túl sok lett a levegő… 

Rakpart

Mindig is azt mondták, hogy éljek a mának, és felejtsem el a tegnapot. Sosem hittem ebben a mondatban, addig, amíg meg nem tapasztaltam, hogy milyen az „életem legjobb estéje” kifejezés. Jó rosé, Nap lemente, a jól ismert partunk, nyár, lágy szellő, és az ő édes hangja. Csodálatosan csilingel a fülemben, még a mai napig megborzongok, ha csak ajkai lágy érintésére gondolok, vagy arra, hogy ujjai miként siklottak végig az arcélemen.
De kezdem az elején, hiszen nem szeretnék ennyire belerohanni a dolgokba. Park Jiminnek hívnak, jelenleg végzős vagyok egy zenei iskolában, ahol mellékesen még táncot is tanulok. Fárasztó az iskola, a sok külön órák miatt szinte alig van szabadidőm, de mivel most nyár van, így bármikor el tudok kicsit szabadulni. Akkor is így volt.

Jungkook ma is sokat cseszegetett, viszont meglepően sokat törődött velem. Tény,mondtam neki, hogy már kinéztem egy új sulit , s mivel ő fiatalabb, mint én, így nem vette jó néven, mondván itt hagyom őt a szarban, és nem tud rendesen felkészülni, nem lesz kit legyőznie. Néha csak kuncogtam rajta, néha megkergettem, de ma csak rá hagytam, és egy édes kis ikont elküldve neki zártam le a telefonomat s vettem le  a trikómat. A ruha darabot lazán ejtettem a bevetetlen ágyamra, miközben az ablakon át beszűrődő fény furán világította meg kicsit barna bőrömet. Ahogy néztem a fénycsíkot, s végig néztem a saját hasfalamon, rá kellett jönnöm, hogy megint fogytam. Nem bántam, de végre már a combomról is mehetne le. Tudom , tudom, lányos duma , de én vagyok a legvastagabb mindenki között, és már unom, hogy disznónak hívnak, vagy még ennél is rosszabbnak.
Sóhajtva és a fejemet rázva mentem be a fürdőbe, engedtem meg a vizet, s álltam be alá. Minden vízcsepp lágyan simította végig meztelen testemet, nem hagyva ki egyetlen részt sem. Szerettem tusolni, mindig is megnyugtatott, ha csak öt percre is, de beállhattam a nyugtatóm alá.
Lehunytam a szemem, felemeltem a fejem, s szinte megremegtem, mikor a pici cseppecskék ajkaimon, nyakamon majd mellkasomon végig folytak. Nem mondhatom azt, hogy ki voltam éhezve, de nem mondtam volna nemet egy gyönyörű, női kéz érintésének, vagy éppen egy markánsabb férfi tapintásához. Résnyire nyitottam ajkaimat, miközben gondolataim teljesen elkalandoztak. Túlságosan el, és valami meg nagyon fel.

Miután elintéztem magamat, egy törcsivel a derekamon lépkedtem ki a szobámba és huppantam le az ágyamra. Elfeküdtem, kócos hajamba túrtam, majd kezembe véve a telefonomat néztem meg az értesítéseimet. Nem volt sok, általában mind Jungkooktól, vagy nagyon ritkán más emberektől jött, de most egyen megakadt a szemem. Nem mondanám, hogy éreztem iránta valamit, vagyis nem tudom, hogy ezt annak lehet-e nevezni, de most a szívem olyan állati ritmusba kezdett, amit sosem tapasztaltam. Nem mertem megnyitni a villogó ikonját, inkább csak sóhajtva lehunytam a szemem. Végül nem tudtam a testemnek parancsolni, a hüvelykujjamat a kis ikonhoz vezetve nyitottam meg az üzenetét. Mosolyognom kellett, annyira aranyosan, kedvesen mégis olyan… egyedin írt nekem. Az üzenet maga nem volt nagyon sok, mondhatni annyi, hogy ma este vár rám és a fiúkra a rakparton, mondván, iszogatni kéne. Nem voltam az a nagy ivós fajta, de vele lehettem, így nem mondhattam nemet. Visszaírtam neki, hogy ott találkozunk, majd azonnal jött a válasz, hogy már az ajtóm előtt áll.
MI!?
Felkaptam a fejemet, majd egy alsó nadrágot, és egy trikót magamra aggatva futottam az ajtóhoz.
- Hát te?  - lepődtem meg , de a vigyort nem lehetett letörölni a pofámról. Annyira . . . jól nézett ki. Ahogy rövid nadrágját picit megtáncoltatta a szél, s trikója, mely vagy négyszer akkor volt, szintén azonos mozgásra kezdett, én úgy kezdtem elveszteni a fejem.
- Jaj te! Nem jöhetek el, hogy felszedjem a barátom? – nevetett, s ezzel megmutatta a természetellenes fehér fogait.
- Yaaaah, nem úgy értettem – léptem el az útjából, hogy be tudjon lépkedni – csak nem gondoltam volna, hogy még az előtt jössz ide, hogy bármit is magamra vegyek – utaltam itt arra, hogy én enyhén kipirosodott arccal álltam előtte, még mindig boxerben és még mindig csak egy trikóban.
- Öltözz és menjünk – borzolt tincseim közé és mosolyogva becsukta az ajtót – itt várlak, de siess, már kezd lemenni a Nap, és én azt kint akarom nézni! – mint egy öt éves. Mégis, nem tudtam neki nemet mondani. A lehető leggyorsabban magamra aggattam valamit, vagyis, igazából egy rövid nadrágot vettem fel, meg a sapkámat s elé álltam.
- Elég gyors voltam, kedves Hoseok? – mosolyogtam rá, ezzel megmutatva neki a ’csíkszemeimet’.
- Oh, ez nem is lehetett volna gyorsabb, kedves Jimin – pimasz kis dög!

Miután elindultunk, szinte az egész utat végig nevettük és hülyéskedtük. Igazából ennyit még sosem beszélgettünk, de nekem most nagyon jól esett. Mintha kicsit több lenne nekem. Nem tudom. Izgatott vagyok, hogy ennyire közvetlenek vagyunk, no meg azért, hogy mi fog történni. Lassan megérkeztünk a kis helyünkre, ahol már mindenki ott volt. Nevetve köszöntem nekik, de egy centit sem mozdultam Hoseok mellől. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de annyira magához kötött – igen, a hülyéskedésekkel, a váratlan üzenetével … - , hogy már erőm sem lenne elmenni tőle.
Mindenki itt volt, Yoongi és Namjoon már kicsit jól érezték magukat, Jin és Jungkook épp valami fontosról beszélgetett, miközben Taehyung Junkook mellett ülve piszkálgatta annak a haját. Édes egy látkép volt.
- ezt én elveszem – mondta Hoseok felkapva egy üveg, édes vörös bort, s karon ragadva húzott el … valahova. Nem , nem mondhatnám, hogy pánikolni kezdtem, csak örültem neki, hogy most csak mi leszünk, vagyis remélem.
Alig pár lépést tettünk, mikor, megállt, s levetette magát a homokba. Mosolyogva rajta ültem le mellé és a Nap lementére vezettem tekintetem. Hogy milyen volt? Csodálatos.
Ahogy a Nap utolsó sugarai lágyan nyalták meg a már sötétedő eget, picit színt, s életet belevéve mutatta meg , hogy miért érdemes minden hajnalban felkelni, miért érdemes ott lenned, ahol éppen vagy. Mindenki a Napot egy fajta reménynek tartja, de én ezt sokkal inkább a Holdra mondanám, hiszen , mint a remény, maga a Hold sem sokáig látható, de ha egyszer megmutatja magát, akkor az a leggyönyörűbb dolog az égbolton, természetesen a csillagokon kívül. Elmélkedésemből Hoseok hozott vissza, aki már szinte meg is itta a bornak a felét, s felém bökött.
- Yaaaah Jimin, annyira elméláztál, hogy én már szinte mindent megittam – mosolygott rám, s szemeiben láttam, nem éppen tiszta az elméje. De szép volt. Kedvemre való volt az egész ember.
Üveget lassan elvéve tőle, annak szájához hajoltam, hogy végre igyak egy kicsit, mikor arra eszméltem fel, hogy Hoseok bámul. De nem úgy, mint aki csak megnéz valakit, nem. Ez annál sokkal mélyebb volt. Mintha belém látna. Vontatottan fordultam felé, mikor már Hoseok túlságosan is közel volt.
- H…hyung.. – motyogtam és az üveget a homokba állítva fordultam vissza hozzá – megártott neked a…
- Nem – simított arcélemre, amitől lehunyva szemem remegtem meg. Bababőr, mégis … mégis olyan csodálatos ujjak. Nem, nem tudom, hogyan mondjam, vagy írjam le, de megborzongtam  – Nem ittam sokat, csak annyit, amennyi kellett – nem tudtam, hogy milyen közel van, de tisztán éreztem leheletét ajkaimon, orra szinte már cirógatta az enyémet, én pedig csak ültem, szaggatottan lélegeztem , és vártam. Vártam arra, hogy tegyen valamit, valami felejthetetlent.
- Hyungh… - sóhajtottam fel és félig kinyitva szemem, tekintetem találkozott az övével. Kéj, vágy, köd, izgatottság, kíváncsiság. Csodálatos kombináció volt, s én csak őt akartam. Most. Nem érdekel, hogy mi lesz majd a következménye!
- Cssssh , most ne, Chimchim – s megszakítva a semminek mondható távolságot, ajkaimra csókolt.
Nem sietett, nem volt durva, egyszerűen csak lágyan érintkeztek párnáink, ujjai cirógatták az arcomat, miközben én pillanatok alatt adtam meg magam. Újra lehunytam pilláimat, újra csak hagytam, hogy irányítson. Nem érdekelt senki sem körülöttem, annyira csodálatos volt most ez a pillanat. Ahogy ajkai csak a felső ajkamat kényeztették, szinte éreztem, ahogyan vérem felpezsdül, s egyre többet s többet akar. De nem siettem, ő volt soron, nem én. Nyelve hegyével végig simított a párnámon, majd kezét felvezetve , tincseim közé túrva húzott magához közelebb, s kért bebocsájtást ajkaim közé. Felsóhajtva nyitottam szét ajkaimat, s amint nyelve találkozott az enyémmel, oldalra döntöttem picit a fejem , majd engedtem minden érzékemnek, hogy átvegye felettem az uralmat. Lágyan táncoltattuk egymás nyelvét, édesen sóhajtoztunk mind a ketten, miközben én már észre sem vettem, hogy már a homokban fekszek,miközben ő fölém támaszkodik. Karjaimat nyaka köré fontam, s egy pillanatra sem válva el ajkaitól simítottam le egyik kezemmel a nyaka vonalán, majd végig a mellkasán, s hátára átvezetve a kezem , gerince vonalán. Borzongott, éreztem, hogy tetszett neki, mire csak mosolyogva alsó ajkára csókoltam és elválva tőle fúrtam fejem a nyakába. Zavarban voltam, de mégis olyan  boldog, mint még soha életemben. Mindent neki köszönhettem, és most meg …

- Ki ne ess nekem az ablakon! Annyira ki hajolsz, hogy a végén a beton fog csókolni, nem én – hallottam meg hangját a hátam mögül, mire ösztönösen elmosolyodtam, s hátulról ölelő karjaiba fúrtam magam.
- Féltékeny lennél a betonra? – fordultam felé és átkarolva nyakát, ültem fel az ablakpárkányra.
- Tudod, hogy mennyire belehalnék a hiányodba – döntötte homlokát az enyémnek, majd szemeimbe nézett, mire én csak mosolyogva kezdtem el tarkóját cirógatni.
- Én is szeretlek, Hobi – haraptam ajkamba és hozzábújtam.