Boom Clap

Egyszerűen túl csodálatos és gyönyörű volt ahhoz, hogy bármi rosszat tudjak róla mondani. Mindenem fájt érte, a porcikáim csak becses ujjbegyei érintésére vágytak, ajkaim a puha párnákon akart megpihenni, miközben és pilláimat lehunyva omlok karjai közé.

Nyálas, de így visszagondolva még mindig igaznak tartom. Továbbra is az a tűz ég bennem, mint ami azon a forró, nyári éjszakán. A zene szólt, szinte üvöltött, miközben mi kéz a kézben menekültünk el egy szóbába, melynek sötétjében egymásba borultunk. Tisztán emlékszem, hogy miféle izgalom, vágy és tűz keveréke játszódott le bennem.
- Éhrezni akarlak!
Suttogása halk s hívogató volt.
- NEM! – hallatszott halk, mégis erőteljes suttogásom a padlásunk egyik legeldugottabb részéről. Minden nap ide jövök fel, miután anyuék elaludtak. Huszonévesen még itt élek, velük, ahelyett, hogy az életemet élném! Miatta van.. Minden, amiatt a ribanc miatt van. Egy két lábon járó őrület, tele haraggal, szenvedéllyel, éhséggel. Vihar keletkezik ott, hol jár. Itt is eltiport mindent, mindnet mi számomra élhető volt.

- Ugyan, Jimin, gyere ! – nevetve csengett hangja, mint tavasznak legszebb dallama. Ujjai gyengéden siklottak csuklómra, míg én a poharat letéve a pultra követtem őt. Csípője szebben ringott, mint bármely hajó, mi valaha is vizet ért, ruhája kellően emelte ki tökéletesen kerekded fenekét s csodálatosan hosszú lábait, mégis alacsonyabb volt, mint én. Fura mód, nála voltam először én a magasabb.
Miután beértünk a zsongó tánctérre, kezemmel magamhoz vontam, s a túlzott alkohol bevitel végett már alig láttam ki kósza tincseim közül, viszont szemeiben a vágyat tisztán kivettem. Én kellettem neki, nem a tökéletes, tipikus koreaiak, hanem én. Én, kinek túl vastagok voltak az ajkai, kinek barnább volt a bőre, ki alacsonyabb volt, ki tudott szeretni. Érzéki csókok, sikló ujjak és tiltott tapintások.
Szeretem.
Végre az enyémnek éreztem azt, ami eddig nekem tiltott gyümölcs volt. Senki sem állt az utamba, nem kellett érte verekednem, egyszerűen csak, egymás ajkán csüngve tettük, amit akartunk.

Ez után már minden jött magától. Éveken át folyt a titkos viszonyunk, miközben a barátja semmit sem tudott az egészről. Titkon lopott pillantások lettek azok, melyek a munka után életben tartottak az esti külön órákon, a próbatermi együttlétek, ahogyan a nevemet sikoltotta minden egyes légyottkor.
Megbolondultam. Megbolondultam attól, melyet tőle kaptam. Túl sokáig húztuk a semmit, még is mind a ketten teljes odaadással voltunk benne.

Mikor ő leérettségizett, én akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy felvállalom az eddig eltitkolt kapcsolatunkat. Hiszen, mondhatni három éve egy párt alkottunk. Meg is írtam neki üzenetben, hogy szeretnék vele a park közepén, a hatalmas szökőkútnál találkozni, mire vonakodva, de belement. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, annyira izgatott voltam. Végre, végre együtt lehetek azzal a nővel, kinek az életét tudnám adni. Széles mosollyal indultam el a munkahelyemről, útközben vettem neki egy csokor virágot, s lassú léptekkel vándoroltam a megbeszélt helyre.
Alsó ajkamat harapdálva néztem fel az égre, mikor megérkeztem. Tiszta ég, minden csillag pontosan a helyén állt, s a Hold is a lehető legszebben világított. Ennyire talán még sosem voltam boldog, mint amennyire most.
Lassan eljött az idő, de Ő még mindig nem ért ide. Végül is mindig én voltam az, ki hamarabb érkezett, szóval ez annyira nem is volt kiakasztó… Mégis most valahogy olyan furcsa érzés kerített hatalmába, annak ellenére, hogy tényleg, szinte a felhők felett jártam.
Apró, halk léptek zavarták meg gondolataimat, melyek sűrűn közeledtek, s végül mögöttem álltak meg.
- Szia! – fordultam meg mosolyogva, de amint megláttam, a mosolyom lehervadt, helyette az aggodalom minden fajtája jelent meg – Mi…mi a baj? – kérdeztem , s szemeimet arcán futattam végig, melyen a fekete szemfesték furcsa vonalat járt be könnyei végett.
Nem mondott semmit, csak tovább szipogott, miközben tekintetét végre rám emelve törtek útnak könnyei.
- Végeh – nyögte ki ezt az egy szót, majd utoljára ajkamra csókolva elfutott.
Sokkoltan álltam , kezemben a szerelmemnek vett virággal, ki éppen elfutott tőlem, avagy előlem, egy szóval vetve végett mindennek. Nem akartam és nem is tudtam elhinni a történteket. Egyszerűen nem tértem magamhoz. Mi volt ez!? Miért velem!? Rosszul bántam volna vele!? Úristen, lehet, hogy a barátja bántotta!? De azt mondta volna nem?
Gondolataim közepette észre sem vettem, hogy térdemre rogyva fogtam a fejem, miközben a beton annyira szépnek látszódott, hogy nem akartam levenni róla a szemem. Azt hiszem , hogy rájöttem, mit is jelent az, mikor ’ összetörik az ember szívét ’. Pedig még dobog, de már valami elveszett sötét sarokban.

Másnap nem volt jobb a helyzet. Sőt. Az éjjelt valami bárban töltöttem, ahol pár pohárkával próbáltam a bánatomat enyhíteni. Egy idegen srác segítette abban, hogy a szendvicsemet – amit nem tudom, hogy én mikor is kértem ki – el tudjam csomagolni, és haza tudjam vinni.
Bwah.
Déli tizenkét óra, én még pizsamában, s még mindig életem nőjét siratom.
Fáj. Fáj, hogy egy szót értem csak neki. Fáj, hogy ennyire nem vett engem komolyan. Fáj, hogy már sosem lehet az enyém.

- Hazug kurva voltál mindig is – motyogtam immár a fürdőszobában, a csempének, miközben elzártam a vizet a kádban – ha ennyire fasz éhes kis ringyó vagy, miért azt választottad, aki szívet is adott, nem csak élvezetett egy unalmas éjszakán? – suttogtam , ahogy hátra hajtott fejjel, s lehunyt szemekkel visszaemlékeztem az első vele töltött éjszakámra. Szép volt, csak az enyém… volt.
- Most csak jobban fáj – nyögtem , ahogy az egyetlen kézzel írt levelét a kezemben tartottam – Szeretlek…. – olvastam fel az első szót – talán a farkamat – gyűrtem össze a papírt, s jó messzire dobtam azt.
Véget akartam ennek vetni, lemosni a fájdalmat, boldog lenni, másra ránézni, mint leendő páromra… SZABAD AKARTAM LENNI!
Lassan csúsztam lefelé, a víz alá, miközben lehunyt szemeim előtt minden újra lejátszódott. A csókja még a mai napig perzselte ajkaimat, ugyan azt az érzést hozta elő, mint a legelső alkalomnál. Ujjbegyei a mai napig képzeletemben végig siklanak hasfalamon, melyre remegve sóhajtok csak fel.
De ez már a múlt. Valami újat akarok.
Nem itt.
Nem ebben a városban.
Nem ebben az országban.
Nem a Földön.
Máshol.
Lassan megérkeztem a víz alá, s kezdett minden egyre szebb lenni. Elsötétültek a gondolataim, valami megmagyarázhatatlan dolog rabul ejtett, s mintha egy radírt kapott volna elő, úgy törölte ki emlékeimet. Nem éreztem többé semmit. Kezdtem elernyedni, egy fehér fény egyre közelebb és közelebb ért felém, mikor aggódó hang kezdett keltegetni.

Éreztem, hogy a víz már nem vesz többé körbe, a törülközőn keresztül tisztán éreztem a hideg csempénk ébresztő tapintását.
- Hyung, hyung kérlek kellj fel – újra aggódott, újra csak engem keltett.
Engem mindig csak egy ismerősöm hívott hyungnak, ő is csak akkor, mikor nem szekálós kedvében volt.
JUNGKOOK!
- Hyung , kérlek …. – hallottam halk suttogását, de a következő amit éreztem, az ajkai tapintása volt, miközben a tüdőmbe hirtelen túl sok lett a levegő… 

Rakpart

Mindig is azt mondták, hogy éljek a mának, és felejtsem el a tegnapot. Sosem hittem ebben a mondatban, addig, amíg meg nem tapasztaltam, hogy milyen az „életem legjobb estéje” kifejezés. Jó rosé, Nap lemente, a jól ismert partunk, nyár, lágy szellő, és az ő édes hangja. Csodálatosan csilingel a fülemben, még a mai napig megborzongok, ha csak ajkai lágy érintésére gondolok, vagy arra, hogy ujjai miként siklottak végig az arcélemen.
De kezdem az elején, hiszen nem szeretnék ennyire belerohanni a dolgokba. Park Jiminnek hívnak, jelenleg végzős vagyok egy zenei iskolában, ahol mellékesen még táncot is tanulok. Fárasztó az iskola, a sok külön órák miatt szinte alig van szabadidőm, de mivel most nyár van, így bármikor el tudok kicsit szabadulni. Akkor is így volt.

Jungkook ma is sokat cseszegetett, viszont meglepően sokat törődött velem. Tény,mondtam neki, hogy már kinéztem egy új sulit , s mivel ő fiatalabb, mint én, így nem vette jó néven, mondván itt hagyom őt a szarban, és nem tud rendesen felkészülni, nem lesz kit legyőznie. Néha csak kuncogtam rajta, néha megkergettem, de ma csak rá hagytam, és egy édes kis ikont elküldve neki zártam le a telefonomat s vettem le  a trikómat. A ruha darabot lazán ejtettem a bevetetlen ágyamra, miközben az ablakon át beszűrődő fény furán világította meg kicsit barna bőrömet. Ahogy néztem a fénycsíkot, s végig néztem a saját hasfalamon, rá kellett jönnöm, hogy megint fogytam. Nem bántam, de végre már a combomról is mehetne le. Tudom , tudom, lányos duma , de én vagyok a legvastagabb mindenki között, és már unom, hogy disznónak hívnak, vagy még ennél is rosszabbnak.
Sóhajtva és a fejemet rázva mentem be a fürdőbe, engedtem meg a vizet, s álltam be alá. Minden vízcsepp lágyan simította végig meztelen testemet, nem hagyva ki egyetlen részt sem. Szerettem tusolni, mindig is megnyugtatott, ha csak öt percre is, de beállhattam a nyugtatóm alá.
Lehunytam a szemem, felemeltem a fejem, s szinte megremegtem, mikor a pici cseppecskék ajkaimon, nyakamon majd mellkasomon végig folytak. Nem mondhatom azt, hogy ki voltam éhezve, de nem mondtam volna nemet egy gyönyörű, női kéz érintésének, vagy éppen egy markánsabb férfi tapintásához. Résnyire nyitottam ajkaimat, miközben gondolataim teljesen elkalandoztak. Túlságosan el, és valami meg nagyon fel.

Miután elintéztem magamat, egy törcsivel a derekamon lépkedtem ki a szobámba és huppantam le az ágyamra. Elfeküdtem, kócos hajamba túrtam, majd kezembe véve a telefonomat néztem meg az értesítéseimet. Nem volt sok, általában mind Jungkooktól, vagy nagyon ritkán más emberektől jött, de most egyen megakadt a szemem. Nem mondanám, hogy éreztem iránta valamit, vagyis nem tudom, hogy ezt annak lehet-e nevezni, de most a szívem olyan állati ritmusba kezdett, amit sosem tapasztaltam. Nem mertem megnyitni a villogó ikonját, inkább csak sóhajtva lehunytam a szemem. Végül nem tudtam a testemnek parancsolni, a hüvelykujjamat a kis ikonhoz vezetve nyitottam meg az üzenetét. Mosolyognom kellett, annyira aranyosan, kedvesen mégis olyan… egyedin írt nekem. Az üzenet maga nem volt nagyon sok, mondhatni annyi, hogy ma este vár rám és a fiúkra a rakparton, mondván, iszogatni kéne. Nem voltam az a nagy ivós fajta, de vele lehettem, így nem mondhattam nemet. Visszaírtam neki, hogy ott találkozunk, majd azonnal jött a válasz, hogy már az ajtóm előtt áll.
MI!?
Felkaptam a fejemet, majd egy alsó nadrágot, és egy trikót magamra aggatva futottam az ajtóhoz.
- Hát te?  - lepődtem meg , de a vigyort nem lehetett letörölni a pofámról. Annyira . . . jól nézett ki. Ahogy rövid nadrágját picit megtáncoltatta a szél, s trikója, mely vagy négyszer akkor volt, szintén azonos mozgásra kezdett, én úgy kezdtem elveszteni a fejem.
- Jaj te! Nem jöhetek el, hogy felszedjem a barátom? – nevetett, s ezzel megmutatta a természetellenes fehér fogait.
- Yaaaah, nem úgy értettem – léptem el az útjából, hogy be tudjon lépkedni – csak nem gondoltam volna, hogy még az előtt jössz ide, hogy bármit is magamra vegyek – utaltam itt arra, hogy én enyhén kipirosodott arccal álltam előtte, még mindig boxerben és még mindig csak egy trikóban.
- Öltözz és menjünk – borzolt tincseim közé és mosolyogva becsukta az ajtót – itt várlak, de siess, már kezd lemenni a Nap, és én azt kint akarom nézni! – mint egy öt éves. Mégis, nem tudtam neki nemet mondani. A lehető leggyorsabban magamra aggattam valamit, vagyis, igazából egy rövid nadrágot vettem fel, meg a sapkámat s elé álltam.
- Elég gyors voltam, kedves Hoseok? – mosolyogtam rá, ezzel megmutatva neki a ’csíkszemeimet’.
- Oh, ez nem is lehetett volna gyorsabb, kedves Jimin – pimasz kis dög!

Miután elindultunk, szinte az egész utat végig nevettük és hülyéskedtük. Igazából ennyit még sosem beszélgettünk, de nekem most nagyon jól esett. Mintha kicsit több lenne nekem. Nem tudom. Izgatott vagyok, hogy ennyire közvetlenek vagyunk, no meg azért, hogy mi fog történni. Lassan megérkeztünk a kis helyünkre, ahol már mindenki ott volt. Nevetve köszöntem nekik, de egy centit sem mozdultam Hoseok mellől. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de annyira magához kötött – igen, a hülyéskedésekkel, a váratlan üzenetével … - , hogy már erőm sem lenne elmenni tőle.
Mindenki itt volt, Yoongi és Namjoon már kicsit jól érezték magukat, Jin és Jungkook épp valami fontosról beszélgetett, miközben Taehyung Junkook mellett ülve piszkálgatta annak a haját. Édes egy látkép volt.
- ezt én elveszem – mondta Hoseok felkapva egy üveg, édes vörös bort, s karon ragadva húzott el … valahova. Nem , nem mondhatnám, hogy pánikolni kezdtem, csak örültem neki, hogy most csak mi leszünk, vagyis remélem.
Alig pár lépést tettünk, mikor, megállt, s levetette magát a homokba. Mosolyogva rajta ültem le mellé és a Nap lementére vezettem tekintetem. Hogy milyen volt? Csodálatos.
Ahogy a Nap utolsó sugarai lágyan nyalták meg a már sötétedő eget, picit színt, s életet belevéve mutatta meg , hogy miért érdemes minden hajnalban felkelni, miért érdemes ott lenned, ahol éppen vagy. Mindenki a Napot egy fajta reménynek tartja, de én ezt sokkal inkább a Holdra mondanám, hiszen , mint a remény, maga a Hold sem sokáig látható, de ha egyszer megmutatja magát, akkor az a leggyönyörűbb dolog az égbolton, természetesen a csillagokon kívül. Elmélkedésemből Hoseok hozott vissza, aki már szinte meg is itta a bornak a felét, s felém bökött.
- Yaaaah Jimin, annyira elméláztál, hogy én már szinte mindent megittam – mosolygott rám, s szemeiben láttam, nem éppen tiszta az elméje. De szép volt. Kedvemre való volt az egész ember.
Üveget lassan elvéve tőle, annak szájához hajoltam, hogy végre igyak egy kicsit, mikor arra eszméltem fel, hogy Hoseok bámul. De nem úgy, mint aki csak megnéz valakit, nem. Ez annál sokkal mélyebb volt. Mintha belém látna. Vontatottan fordultam felé, mikor már Hoseok túlságosan is közel volt.
- H…hyung.. – motyogtam és az üveget a homokba állítva fordultam vissza hozzá – megártott neked a…
- Nem – simított arcélemre, amitől lehunyva szemem remegtem meg. Bababőr, mégis … mégis olyan csodálatos ujjak. Nem, nem tudom, hogyan mondjam, vagy írjam le, de megborzongtam  – Nem ittam sokat, csak annyit, amennyi kellett – nem tudtam, hogy milyen közel van, de tisztán éreztem leheletét ajkaimon, orra szinte már cirógatta az enyémet, én pedig csak ültem, szaggatottan lélegeztem , és vártam. Vártam arra, hogy tegyen valamit, valami felejthetetlent.
- Hyungh… - sóhajtottam fel és félig kinyitva szemem, tekintetem találkozott az övével. Kéj, vágy, köd, izgatottság, kíváncsiság. Csodálatos kombináció volt, s én csak őt akartam. Most. Nem érdekel, hogy mi lesz majd a következménye!
- Cssssh , most ne, Chimchim – s megszakítva a semminek mondható távolságot, ajkaimra csókolt.
Nem sietett, nem volt durva, egyszerűen csak lágyan érintkeztek párnáink, ujjai cirógatták az arcomat, miközben én pillanatok alatt adtam meg magam. Újra lehunytam pilláimat, újra csak hagytam, hogy irányítson. Nem érdekelt senki sem körülöttem, annyira csodálatos volt most ez a pillanat. Ahogy ajkai csak a felső ajkamat kényeztették, szinte éreztem, ahogyan vérem felpezsdül, s egyre többet s többet akar. De nem siettem, ő volt soron, nem én. Nyelve hegyével végig simított a párnámon, majd kezét felvezetve , tincseim közé túrva húzott magához közelebb, s kért bebocsájtást ajkaim közé. Felsóhajtva nyitottam szét ajkaimat, s amint nyelve találkozott az enyémmel, oldalra döntöttem picit a fejem , majd engedtem minden érzékemnek, hogy átvegye felettem az uralmat. Lágyan táncoltattuk egymás nyelvét, édesen sóhajtoztunk mind a ketten, miközben én már észre sem vettem, hogy már a homokban fekszek,miközben ő fölém támaszkodik. Karjaimat nyaka köré fontam, s egy pillanatra sem válva el ajkaitól simítottam le egyik kezemmel a nyaka vonalán, majd végig a mellkasán, s hátára átvezetve a kezem , gerince vonalán. Borzongott, éreztem, hogy tetszett neki, mire csak mosolyogva alsó ajkára csókoltam és elválva tőle fúrtam fejem a nyakába. Zavarban voltam, de mégis olyan  boldog, mint még soha életemben. Mindent neki köszönhettem, és most meg …

- Ki ne ess nekem az ablakon! Annyira ki hajolsz, hogy a végén a beton fog csókolni, nem én – hallottam meg hangját a hátam mögül, mire ösztönösen elmosolyodtam, s hátulról ölelő karjaiba fúrtam magam.
- Féltékeny lennél a betonra? – fordultam felé és átkarolva nyakát, ültem fel az ablakpárkányra.
- Tudod, hogy mennyire belehalnék a hiányodba – döntötte homlokát az enyémnek, majd szemeimbe nézett, mire én csak mosolyogva kezdtem el tarkóját cirógatni.
- Én is szeretlek, Hobi – haraptam ajkamba és hozzábújtam. 

A vég kezdete

Tíz különböző bolygóról érkezett különleges, embernek tűnő lények. Minden a vérükben van, szemrebbenés nélkül ölnek, csonkítanak, kínoznak. Mondhatjuk őket bérgyilkosoknak is, hiszen a magas jussért, bármire képesek voltak. 

Egy nap eléggé kézenfekvő feladatot kaptak; pusztítsák el a Földet, s egy porszem se maradjon.
Egy ideig tökéletesen és könnyedén ment,volt, akit azonnal kivégeztek, volt akiket rabszolgaságra vagy gyilkosságra kényszerítettek,semmi sem állta útjukat, ám két ember nem volt hajlandó sem rabszolgának állni, sem pedig meghalni. Ők még élni szerettek volna!
De miért nem ölték meg őket?
Mi volt az, amiért ők voltak a középpontban?
Mi volt az, ami a sorsuk végéhez vezette őket?

2310.03.01

Gyűjtőbolygó

Jelentés : Huang Zi Tao

Idegesen túrtam a hajamban, s nem is tudtam elképzelni, miért is hoztak ide minket. Vagyis, többek közt csak engem, és a „minket” alatt a gépemet és a kis kutyámat. Szerencsétlen az egész út alatt halálra volt rémülve, és még a műszereim is tönkre mentek. Remek, ha most ezek kelleni fognak, hogyan fogok én így dolgozni!?
- Hé, te ott elől, normálisan menj már, szarrá teszed a dolgaimat! – ordítottam az ódivatú, még az emberek gyártotta autó hátsó részéről. Még engem egy ilyen szarba tesznek be! Nem is tudják, hogy ki vagyok! Szánalmas, mintha az embereket látnám.
Mondhatni képzeletben köptem egyet, mikor is ez a rocska valami olyan hirtelen fékezett, hogy majdnem lefejeltem az üléstámlát… Jól van, Zitao, te is jól indítasz.
Fejemet picit vakarva, s cuccaimat felkapva szálltam ki a kocsiból, s tekintettem körbe.
Vörös, mindenhol vörös, minden ebben a színben pompázott, kivéve egy hatalmas, fekete épületet. Az őrök – és a pocsék sofőrök is – karon ragadtak, és ebbe a borzalmasan kinéző, hatalmas feketeségbe tuszkoltak. Kinyílt a hatalmas vaskapu, mögötte pedig a kézzel faragott, fa, virágmintás ajtó. Biztosan nagyon sokáig tarthatott, hisz a virágok szirmainak minden apró kis részletet látszott.  Ám amikor beértünk, a látvány közel sem volt ilyen gyönyörű. Emberek lógtak láncokon, nyújtózkodtak a halálért, csontok borították a padlót, mindent a kín, a félelem és halál mámorító illata járt be. Amíg végig vezettek engem ezen a folyosó szerűségen, próbáltam nem lenézni, de olykor, egy, a talpam alatt eltörő csont miatt kénytelen voltam. Oké, azt hiszem most már előre kéne néznem, hiszen most akartam megbotlani egy hülye koponyában!
Végül végre végig értünk ezen a hosszúnak tűnő úton, s egy újabb ajtó tárult ki előttünk, amin természetesen belöktek. De most komolya ez normális!?  Miután feltápászkodtam, és leporoltam magamat, no meg a kutyámat is sikerült megnyugtatnom valamennyire,körbe néztem. Semmi bútor, semmi kényelem, egyetlen egy hatalmas ablak volt, melyet vörös szaténnal takartak el, s a fekete falakon lógó képek kereteit emberi csontok tették ki. A maga módján gyönyörű volt, hisz egy tűz által keltett fények játéka még bohókássá is tették. Lenyűgöző! Szemem mozgását egy igencsak fura és nagy alak állította meg . Valami fekete anyagszerűség takart az arcát, miközben köpenye meglibben az általa okozott levegőmozgásban. Picit, oké nagyon összefostam magam, de ki nem tenné?
- Neved? – kérdezte ridegen, és olyan fura hangon.
- Zitao – remegve ejtettem ki betűket ajkaimon keresztül, mire rám morgott.
- A teljes – csak ennyit kérdezetett, mire én nagyot nyeltem.
- Huang Zi Tao , uram…. – motyogtam a végét, mire mellém lépett és vállamra tette a kezemet.
- Munka?
-Mu…ja… - lehajtottam a fejemet – számítógépeket török fel, és harcművészetekben is …otthon vagyok, valamennyire – nagyon bizonytalan voltam, ám mikor felemeltem a fejemet, kilenc ember kinézetű egyén állt velem szemben.
Nagyon érdekesek voltak, bőrszerkó, trikók és pólók keveréke, no meg az elmaradhatatlan combra csatolt fegyvertartó. Viszont volt valami, ami nagyon is megegyezett bennük, a szemük. A pirosas, narancssárgás fényben, szemük csak úgy ragyogott , némelyiknek még az arcát is valamennyire is megvilágította. Voltak, kiknek arcuk és tekintetük nagyon merev és szabályozott életre utalt, volt kinek csak tekintette engedett meg némi szigort, ám a legszembetűnőbb mégis csak egyé volt, ki éppen most szelte rövidebbre a köztünk lévő távolságot. Gyermeteg, kicsit pufibb arca, szabályos, csábos szemei és szép ívet leíró ajkai nem éppen arról árulkodtak, hogy ő most egy halálosztagos, és véresen gyilkol mindenkit.
Mégis mikor közelebb ért hozzám, valami nagyon fura, borzongás szerűség járta végig testemet, s próbáltam nem rá nézni. Egy kisebb fuvallatot éreztem,minek hatására a lehajtott fejem felemelkedett, s bebocsájtást nyert gyönyörű íriszei feltérképezésében. Szinte égetett a bámulásával, átlátott rajtam, mintha csak egy darab átlátszó papír lennék. Ki ez a fiú, és mit akar tőlem…?


2310.03.02


Kiképzőbolygó


Jelentés: Oh Sehun

Már több, mint fél napja itt szenved, én meg nem tudok semmit sem csinálni, csak ülni és várni, hogy végre ne ordibáljon. Oké, elhiszem, hogy nagyon fáj neki, de akkor is leállhatna. Ebben semmi rossz nincsen. Csak segít nekünk tisztogatni, hogy végre mi, száműzöttek is , új otthonra találjunk. Igaz, így most elvesszük azoktól, akik ártatlanok, de anno én is ártatlan voltam, hát nesze nekem!
A nevem Oh Sehun, és az Oh dinasztia utolsó, élő leszármazottja vagyok, bár ezt nem mindig mondom, mikor gyilkolok. Életkoromat nem tudom, évszázadok óta nem ünnepeltem meg, hiszen nekem nincsen kivel. Mielőtt idejöttem volna, bolygók közt ingázva kerestem valami normális megélhetési  módot, de nem találtam semmit sem. Végül rám talált Ő, és kihozott a mocsokból, s újabb szintekre emelte képességeimet.

Először nagyon fura volt, mondhatni kínzóan tépkedték az idegeimet azok, akik nálam előbb jöttek ide. Volt, aki már az ezerötszázas évektől kezdve gyilkolt, és rombolta a lenti világot. Ő volt az én tanítóm is, és hihetetlenül sokat tanultam tőle. Ám volt neki egy igencsak erős… mh, nem ellenfélnek nevezném, inkább társa. Ők mindent ketten csináltak, mindenhova együtt mentek, s olyan szintű boldogsággal öltek, ahogyan a friss anyuka újszülöttjét ragadja karjaiba. Hihetetlen volt. Széles mosoly, összefonódott ujjak, szerelmes, vad csókok , és ami a legfurább, hogy a tekintetük építette a másikat, s több erőt adott nekik. Mindig is őket tekintettem a legnagyobb gyilkosoknak, és egyben a legnagyobb hősöknek is ebben a világban.

Elmélkedésemet Zitao fájdalmas nyögése zavarta meg. Sóhajtva és unottan kaptam oda a fejemet, végigmérve felsőtestének minden apró kis porcikáját. A teste, ahhoz képet, hogy informatikus, vagy mi volt, nagyon is ki volt dolgozva, bár említette, hogy ért a harcművészetekhez, de nem gondoltam volna, ennyire bele is vetette magát. Végül felálltam és odasétáltam hozzá, majd a karjába vezetett infúzióra tekintettem. Kis vér jött ki, de ez ilyenkor megszokott volt, hisz olyan mérget kap a test, melynek hatására minden emberit, vagy ahhoz kapcsolódót kilök magából valamilyen szinten, tehát a vért is. Kicsit sajnáltam, hiszen ez pokoli fájdalmakkal jár, de ha én kibírtam ezt, neki is muszáj. Egy vas ágyon feküdt, kezei le voltak szíjazva, mintha valami fenevad lenne. Pedig még közel sincs ahhoz, kis butus.
- Nyugalom, Zitao, minden rendben lesz – simítottam tincsei közé és kicsit emelve a dózisán, még nagyobb kiabálást, és fájdalmat váltottam ki belőle.
- Inkább… szedd.. ezt… ki…  - nyögte ki a szavakat és amennyire csak tudott, rám nézett.
Azok a szemek, mintha egyet láttam volna a fajtámból, mintha megélte volna azt, amit én is. Sütött róluk, hogy mindene fáj, hogy legszívesebben elmenne innen, de nem tud. Miattam, miattunk, miattuk, miatta…
Nem bírtam nézni szenvedését, s  talán megtettem azt, amit nem szabadott volna, mit az ősi törvények is kikötöttek, minek következménye az azonnali halál, és pusztulás – bár tegyük hozzá, ennél jobban már nem lehetettem volna halottabb. Lágyan hófehér bőrére simítottam, és egy aprócska, ám annál biztatóbb mosoly keretében hajoltam egyre közelebb arcához. Így, közelről nézve még inkább kirajzolódott különleges arcának minden egyes apró, kis vonala, mindent láttam, íriszének változó színei megbabonáztak, testem , a rettentően hűvös és nyirkos hely ellenére felforrt, szinte azonnal perzselt.
Már csak milliméterek voltak hátra a jéghideg párnácskáktól. Már csak milliméterek sikongattak azért, hogy törjem át őket, s én megtettem. Sosem éreztem még ilyet. Sosem vágytam még ennyire semmire sem. Mi törtétink? MI ez a perszelő érzés? Mi ez a kellemesen végigfutó bizsergés a hátamon?
Ajkaink egymásra találásuk után édes táncot kezdtek el járni, éreztem, hogy szinte minden fájdalom távozik a testéből, s helyét átveszik a kellemes érzések. A szíve gyorsabban vert, melyet a monitor gyorsuló csipogása is jelzett. Csodálatos volt! Még kellet. Még akartam. Még többet és többet.

Pár perc után ajkaink elválltak egymástól, Zitao újra mosolygott, mint a legelején, s már annyira nem is fájt neki, legalábbis elmondása szerint. Odahúztam hát mellé a székemet, ledobva róla egy poros könyvet, s mellé ülve csak őt kezdtem el nézni. Beszéltettem, tudni akartam róla mindent, mikor fájt neki, apró csókokat leheltem karjára, vagy éppen ujjait s bőrét simogattam. Végül aznap mosolyogva aludt el, s én is aprócska mosolyommal hajtottam álomra a fejem.


2310.03.04

FÖLD

WU YI FAN

- A Földet hamarosan egy hatalmas meteorit fogja elérni, kérünk mindenkit, hogy azonnal vonuljon menedékbe, keresse meg a körzetéhez tartozó központi búvóhelyet, és ha teheti, köszönjön el a szeretteitől, hiszen ki tudja …
Unalmasan nyomtam ki a televíziót és próbáltam minden negatív gondolatot kiverni a fejemből. Az igazat megvallva, nem igazán ment. Sosem szerettem azt a gondolatot, hogy én egyszer idő előtt fogok meghalni, főleg nem egy hülye meteorit miatt! Most komolyan, ez mekkora hülyeség már!? Pontosan tudja mindenki, hogy ebbe nem tudunk belehalni – oh de igen, ezt mindemki tudja, csak én magamnak ezt nem vallom be.  Talán mondhatjuk azt is, hogy egy ez nagy kirándulás lesz, vagy… mi van ha az idegenek jönnek ide!? És ha elrabolják a szép fiúkat!? Úristen!
Oké, Yifan nyugodj le, inkább próbálj arra törekedni, hogy az éppen a pucér mellkasodra csöppenő borotvahab ne színeződjön el. Visszaballagtam a fürdőbe, ahol már az új robotom elő is készített nekem mindent. Igazából nem szerettem őket, de ha már ingyen volt, akkor miért ne? Megmosakodtam, megtörülköztem, majd a hatalmas üvegablakomhoz sétáltam. Nem is ablak volt ez, hanem konkrétan egy üveg falam volt, mely a város egyik legzsúfoltabb és legmagasabb pontján volt. Mellkasom előtt összekulcsoltam karjaimat, és a kis hangyaként közlekedő mihaszna embereket néztem. Szánalmasan próbálták magukkal elhitetni, hogy nekik jó azt, ha robotolnak, ha nincs családjuk, vagy ha az elhagyja őket, ha nem mutatnak ki érzelmeket, ha csak dugnak, nem pedig a testüket-lelküket együtt egyesítik. Minden érzelem kiszállt már mindenkiből, s már a növények sem díszelegtek régi pompáikban, hanem átvette őket a hologram, vagy a jó kis festék… hova tartunk? Miért rohanunk… ?
Minden napomat ilyen gondolatokkal kezdtem, mióta el kellett a szüleimet temetnem. Minden nap előugrik a kép, ahogy anyámat a koporsójába teszik, majd leengedik a föld alá, a bogarak és rágcsálók közé, mintha eléd egy jó kis svéd asztalt dobnának. Ahogy rádobtam a virágot, az eső zuhogni kezdett, s én elmentem onnan. Hátat fordítottam neki, és most itt élek, Kína szívének közepén, a legbuzgóbb városban, s várom, hogy az a kurva meteor becsapódjon és véget vessen mindennek.
Tényleg ezt várom? Tényleg ez kell nekem? Vagy csak ennyire magányos vagyok? Miért csak a robotom van velem? Luhan, miért nincs….. Nem! Ezt a gondolatot nem is akarom folytatni, Luhan a múltam, nem a jövőm vagy a jelenem fontos része. Számomra már halott, mégis tudom, hogy ha elmegyek a központi búvóhelyre, akkor ő is ott lesz. Nem lakik messze innen, de még pont olyan közel, hogy érezzem minden nap a frissen mosott illatát… Butaság. A barátok nem beszélnek ennyire érzelgősen egymásról. Inkább csak , lefingják egymás fejét, vagy a hónaljukkal puki hangokat adnak ki avagy egy jobb nő megdöntésére csinálnak tervet. De mi nem ilyenek voltunk. Ez annál sokkal szorosabb volt, és tényleg csak volt.
Luhan két éve nem veszt  rész az életemben, semmilyen szinten nem keressük egymás társaságát, nem is tudtuk, hogy él-e vagy hal a másik. Bár mondjuk arról tuti kaptam volna valami hírt, hiszen erről mindig gondoskodott, hogy sosem maradjak olyan tudatlan vele kapcsolatban. Volt olyan, hogy feladott a neten egy hirdetést „ élek te nyomi „ felkiáltással, én meg csak jót nevettem rajta.
Igen , hazudtam, azért én tudok róla, de ő nem tud rólam.

Gondolkodásomból, és visszaemlékezésemből  a robotom, Ben , zavart meg és hozott vissza az élők sorába.
- Uram, a kocsiját megtankoltam,szereltettem rá extrákat, ahogy kérte, illetve a ruhája is elő van készítve. Óhajt még valamit?
Lassan felé fordítottam a tekintetemet, majd vissza a menekülő emberekre.
- Tudsz valamit a meteorról?
- Uram, tudja nagyon jól, hogy el kell innen mennie. A lakás addig tökéletes biztonságban lesz.
- Túl kimért vagy, Ben. Én a véleményedet kérdeztem, nem azt, hogy mi lesz a lakásommal  - engedtem le a kezeimet és újra felé fordultam.
- Mi erre nem vagyunk beprogramozva, sajnálom.
- Hát persze… - kínosan mosolyogva mentem el mellette, és mentem be a szobámba felöltözni. Ben ma kitett magáért. Sosem hozott még össze ilyen jó szettet.
Amint felvettem a rám passzoló és tökéletesen álló ruhákat – mely egy normális, kék farmernadrág és egy fehér póló volt -, a kocsi kulcsokat felkapva indultam el kifelé, cipőmmel a lábamon.
- Jaj, Ben! – fordultam vissza az ajtóból – jó  munkát végzel, ma kapcsold ki magad egy picit – intettem neki, és már mentem is a kocsimhoz. A gyönyörűségem kigurult a garázsból, én meg csak csodálkoztam rajta. Mindig is imádtam a nem mai autókat, így egy Maserati GT tulaja voltam, mely hófehérben pompázott, fekete felnikkel . Álom volt ez a kocsi, és a sok modern közt nem is kis feltűnést keltett. Talán még a kettőezer-tizennégyes évjárat egyike lehetett, viszont amilyen régi volt, annyira tökéletesen vett be minden kanyart. Beültem a kis drágámba, majd a kellemesen duruzsoló hang már jelezte is, hogy mehetek utamra. Igazából csak enni szerettem volna valamit, majd körbenézni, hogy mit tudok magamnak megvenni, hogy tovább tudjak élni. Sóhajtva kanyarodtam ki a mélygarázsból , s kapcsoltam be a rádiót.
- ITT VAN! ITT VAN! AZONNAL MINDENKI MENJEN A BUVÓHELYÉRE! EZ NEM RIADÓ! EZ NEM VICC! MINDJÁRT BE….
S elment a vétel. Oldalra álltam a kocsimmal, az emberek fejvesztve menekültek el, néhányan nekem is jöttek, mikor egy hatalmas robbanás szerű, éles hang hatolt rajtam végig, megremegtetve ezzel az összes porcikámat, megállítva egy pillanatra a szívemet. Megijedtem. Azt hiszem, most kezdtem el félni, s kezdtem átérezni azt, amit eddig minden ember átérzet.
Az emberek csak úgy csapódtak nekem, ám a becsapódási hely közel sem volt annyira a körzetemben, mint ahogy a menekülő emberekből láttam.
Másodpercek alatt történik minden, nem tudom már követni az eseményeket, ám egyszer csak a magas épületek felett , nyolc, egyenként is félelmetesnek tűnő valamit láttam meg. A szívem hevesen kezdett verni, a szaladó tömeg minden zajt elnyomott.
Kik ezek?
Mit akarnak?

Hirtelen egy ember csapódott nekem, aki nem is akart tőlem tovább menni. El akartam lökni magamtól, ám a szőke tincsei túl ismerőssé tették, az aprócska szorítása is.. csak nem….?





2310.03.04

FÖLD

Lu Han

Gyönyörű reggelre ébredtem, és nem is kívánhattam volna boldogabb ébredést. Ugyan a hírekből csak a szenny jött, no meg a szokásos világvége maszlag, de nem tudott érdekelni. Anyukám és Apum már rég biztonságos helyen voltak, én meg tökéletesen jól éreztem magam itt a belvárosban. Kicsit zsúfolt volt, de attól a városi élet még szerethető volt. A robotom, Rob, már mindent előkészített nekem, adott egy kis jó tanácsot is a mai napra, majd a szokásos teendőim után már mentem is az utamra, gyalog. Nem szerettem kocsival járni, ám a tömegközlekedést sem részesítettem előnyben, így sétálva mentem el, szinte mindenhova. A Nap ragyogott, s jobb nem is lehetett volna, mikor hirtelen a körülöttem lévő nem kis tömeg, elkezdett futni. Hirtelen hatalmas robbanás, fényvillanás, és éles hang törte át a békés kis napomat. Mintha valami becsapódott volna,de már is !? Fejemet össze-vissza kapkodtam, mikor megéreztem valami nagyon nem oda illőt. A becsapódás körül-belül olyan egy és két kilóméteres távolságban lehetett, de így is tökéletesen átéreztem mindent, mintha nem is lett volna a robbanás és köztem elég távolság. Valami fura alak lépett ki egy sötét sikátorból, s egyenesen rám nézett. Rám, ki egyedüliként ott állt megfagyva a rohanó tömegben, kinek még kellett pár perc ahhoz, hogy felfogja, mi is történt vele valójában. Szemei vörösen égtek, köpenyét a por és a szél különös játéka táncoltatta, míg a combjára erősített két fegyver mereven követte lábainak mozgását, végül elmosolyodva nyúlt az egyikért. Rám lőtt. Célzás nélkül vett engem célba, s mivel az első golyó nem talált, volt egy kis időm elfutni. Rohanni kezdtem, mint aki nem tud világáról, és löktem fel az embereket magam mellett. De az csak jött utána. Üldözött, valamiért én kellettem neki. De miért én? Miért én, aki nem tett semmit sem!? 
Hátra kaptam a tekintetem és egy golyó vágott le pár szállat a hajamból. Riadtan fordultam be a következő utca sarkán, és már a sírás kerülgetett, annyira megijedtem.
Lábaimat nem tudom, hogy mi lelte, de mintha nem is érdekelte volna őket, hogy már mennyit futottam, csak vittek el ez elől az izé elől. Amint a következő utcán befordultam, a falnak dőltem, és lihegve próbáltam felfogni az eseményeket. Tényleg itt lenne a világ vége? Most, tényleg ez történik?
Kihez menjek? Kihez forduljak most, hogy már itt van mindennek a vége?  Hirtelen eszembe jutott, hogy Yifan alig tíz utcára lakik innen, és ha ügyes vagyok, simán eljuthatok hozzá. És ha már ő  nem él? Nem! Yifan nagyon erős személyiség, tuti él.

Hirtelen valami csörömpölés féle vonta el a figyelmemet, s ahogy oldalra kaptam a fejem, egy pisztoly csövével néztem farkas szemet. Az ütő is megállt bennem, az ereimben éreztem már a fém jellegzetes nehézségét, és már felkészültem a legrosszabbra. Nagyot nyelve néztem a gyilkosomra. Vörös szemek, széles vigyor, csámpás fülek, és meglepően helyes arc. Mi!? Úristen Luhan elég már… Összeszorítottam a szemeimet, és vártam a fájdalmat, a kínt, s az eltávozást, de nem.

Nem lőtt. Fegyvere rideg végét végig húzta az arcélemen, és egy szempillantás alatt eltűnt. Percekkel később nyitottam ki a szemem, és mikor már újra kaptam levegőt, Yifan felé vettem az irányt. Rohantam, bár már nagyon fáradt voltam. Ahogy végignéztem az utcákon, voltak akik már nem éltek, vagy elvesztett végtagjaik után sírtak, és szenvedtek, voltak , akik ezekben estek el, s volt egy kislány, aki állt a tömegben, és sírva emelte fel tekintetét az égre. Ha nem lett volna életbevágó, hogy eljussak hozzá, azonnal felkaptam volna a lányt, de most nem tehettem meg. Ajkamba harapva tartottam vissza könnyeimet, s mikor már a megfelelő utcában voltam, meg is láttam. Yifan a kocsija mellett állt, és felfelé nézve próbált az eseményeket feldolgozni. Gyorsabb tempóra kapcsolva futottam oda hozzá és ragadtam meg pólóját. Először el akart magától lökni, majd , gondolom mikor rájött , hogy ki is vagyok valójában, magához ölelt, majd rám nézett.
- Yifan, menjünk innen! – néztem szemeibe, átfutottam a kocsi másik oldalába, s miután mind a ketten beszálltunk, már el is indultunk valamerre. Emberek közt cikáztunk, próbáltunk magunknak kiutat keresni, de közben ezek az izék támadtak. Lihegve és izgulva néztem ki a hátsó ablakon, hogy mi is történik. Házak és álmok omlottak össze, emberek haltak meg, vagy éppen verték őket rabláncra és húzták el őket.Borzasztó volt, s a könnyeim eddig bírták, azonnal sírni kezdtem. Sosem szerettem,hogy ha valaki szenved, akár ismerem, akár nem. Nem is bírtam tovább nézni, inkább előre fordultam , és a már kicsit nyugodtabb úton zötykölődve, roskadtam össze mindentől. Az életem, az álmaim, az otthonom, a családom… mindenem oda lett. Mindenem egy szempillantás alatt lett semmivé. Gondolkodásomból Yifan egyik éles kanyarja hozott vissza, minek árán be is vágtam az ablakba  a fejem. De nem érdekelt, hiszen egy hatalmas fénnyel járó villám csapódott be mellettünk, s a célpontja egyenesen a kocsi volt. Yifan próbálta úgy irányítani a kocsit, hogy ne menjünk bele egybe se, vagy éppen ne találjanak el, ám ez a srác, aki ránk célzott, most nem vétette el. Dőltünk jobbra-balra, mikor a kocsi oldalát hirtelen valami felborította, ezzel lelökött minket egy nagyon mély árkon át, be az erdőbe. Nem éreztem semmit, de mintha apró kis üvegszilánkok vagdosták volna karjaimat, néha talán a fejemet is érték, össze-vissza dőltem, borultam, végül egy fa választotta merőlegesen ketté a kocsit. Mindenem fájt, mindenem égett, de próbáltam összeszedni magam, és a kezdetleges fájdalmat azonnal legyőzte a Yifan iránti aggódásom.
- Yifan… - nyöszögtem és próbáltam felé fordítani a fejem.
Mindenhol tiszta vér volt, a feje a fa törzsének volt döntve, kezei maga mellett, lomhán hevertek. Könnyeim újra eleredtek, hiszen mégis csak a barátomról volt szó. Nagy nehezen kivekeredtem magam a biztonsági öv és az üvegtörmelékek fogságából, és próbáltam ugyan ezt tenni vele is. Mikor ezt végre jó két órányi szenvedés után sikerült, kihúztam a kocsiból, a fa másik oldalánál leültettem a földre, és keltegetni kezdtem, de semmi.
- Fanfan, kérlek… - sóhajtottam fel és megigazítottam kósza tincseit, hiszen tudtam, hogy erre mennyire allergiás – Kérlek, Fanfan, kelj fel… vagy köhints egyet, mondván, hogy jól vagy… - de semmi. Semmi reakció sem jött tőle.
Nem volt mit tenni, félig-meddig a vállamra kaptam, s a kocsit hátra hagyva magunk mögött, elindultam be vele az erdőbe. Le voltam sérülve, de még így is piszok nehéz volt. Tuti egész nap zabál és henyerészik otthon. Picit mosolyogtam a gondolatomon, és nem olyan sokkal később észre vettem egy kis patakot.
Azonnal oda vittem, lefektettem a szélére, míg én bementem és lelocsoltam magam, kiszedtem az üvegdarabokat a karomból, ami meglehetősen fájtak, s miután magammal végeztem, őt kezdtem el locsolgatni, lemosni róla a rászáradt vért, és kiszedni belőle a szilánkokat.

Amikor az utolsó szilánkot szedtem ki, hirtelen felszisszent és kábán, de kinyitotta szemeit s rám emelte a tekintetét.
- Te... ?




2310.03.04

FÖLD

Jelentés : Park Chanyeol

Már izgatottan vártam az új küldetésemet és nem tudtam azt a bizonyos széles mosolyt letörölni az arcomról. Baekhyun már nagyon nem bírt velem, így el is küldött, hogy legyek egyedül és próbáljak lenyugodni, de annyira nem ment, hogy én még a kis hajónk becsapódása előtt kiugrottam és a Föld felszínére szálltam. Ahh olyan jó volt. Egy sötétebb utcában értem földet, nem messze a többiektől. Mindenki az embereket kezdte el ijesztgetni, de én konkrét célpontot találtam magamnak. Nem ismertem , hogy ki az, de olyan édesen állt a gyökeret vert lábaival, hogy kedvem támadt vele játszani. Ajkamba harapva léptem ki a sötétségből, és a lábamra erősített fegyverhez nyúlva, pillanatok alatt lőttem egyet az arca mellett.
Meg kellett zabálnom, annyira édesen kezdett el előlem menekülni, én meg csak szépen, komótosan átszelve az ember tömeget, mondhatni siklottam utána, és folyton lőttem rá. Nem volt szívem eltalálni, legalábbis nem most. Mikor elfordult egy utcán, én eltűntem a tömegbe , és random kezdtem el az embereket legyilkolni. Undorítóan könyörögtek a szánalmas életükért, szinte már nekem fájt, hogy így ragaszkodnak ahhoz, ami egyszer úgy is véget fog érni. Aminek egyszer én vetek véget. Volt, akit fejbe lőttem, volt akit csak megsebeztem, voltak, akiket csak úgy játékból nekilöktem a falnak és a tűz martalékává váltak. Imádtam ölni, ez volt a mindenem, no meg egy másik kis édes gyilkos.
De most térjünk vissza az én kis báránykámra, ki valószínűleg már lenyugodva vár engem, hogy végre játszani tudjak vele. Az utca másik végéhez mentem, és onnan közelítettem felé, ám annyira elbambult, hogy nem vett észre, így , hogy ez megtörténjen, megrúgtam egy kukát, s a pisztolyom csöve máris a homlokán volt, szemei pedig rám szegeződtek. Ott volt a félelem, mely mindig úgy táplál és feltüzel. Mikor lehunyta édes szemeit, már meg akartam volna húzni a ravaszt, mikor az édese már szólított is. Mivel véget ért a játék, csak arcvonalán húztam végig fegyverem végét, és el si tűntem tőle.

Életem párja egy tetőn várt rám, és nagyon mosolygott, miközben pár embert tartott lelógva. Eszméletlen látvány volt. Ahogy fehér arcbőrén néhol egy –egy csík emberi vér volt felfedezhető, szinte már erekciót okozott a látványa.
- Csináltam neked valamit – csenget édes hangja, majd a kezében lévő emberek elengedte, és odafutott hozzám – tudom, mi volt életed legnagyobb álma, hát nézd meg – és mutatott egy hatalmas, emberi koponyákból épített trónszékre.
Felkapva forogtam vele, s beleülve azonnal ölembe húztam, és megcsókoltam.
- Az én kicsi fényem milyen édes ajándékkal lepett meg, mikor még csak most jöttünk  - suttogtam fülébe , és tincsei közé nyúlva azonnal bőrébe haraptam. Édes volt, édesebb, mint a csak ananászt zabáló ember vére. Imádtam.
- Tudod, hogy a királyomnak a legjobb jár – hajolt vadul ajkaimra és mozgatta be csípőjét.

Mi volt a retteget páros, kik már több , mint egy évezrede gyilkoltál le az embereket. MI kezdtünk mindent, mi vagyunk a gyilkolás királya, és királynője, s ez sosem fog változni.
- Hahh, ne itt drágám, ezek a senkik nem láthatják a te édesen vonagló testedet az én …
- …. kemény és merev férfiasságod körül, minek már a puszta gondolata is lázba hozza az embert – fejezte be mondatomat, s mind ezeket a fülembe suttogta.
Esküszöm, hogy szerelmes voltam ebbe a csodálatosan perverz emberbe. Nem hittem el, hogy ő az enyém.
- Inkább gyilkoljunk, most rá vagyok gerjedve az emberekre – majd megcsókolva felálltam és , míg csókunk tartott, én apró kis tűzgömböket szórtam a sikítozó emberekre. Isteni volt. Isteni volt mindenhatót játszani.




2310.03.09

FÖLD

LU HAN


Már több napja folyt a Föld elleni akció, mi még itt bujkáltunk az erdőben. Rosszul esett, hogy Yifan egyáltalán nem szólt hozzám, sőt szinte levegőnek nézett. Pedig én próbáltam felé közeledni , de semmi. Nem igazán értettük meg egymást, és a kellőnél többet nem beszéltünk.

Ma úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a városba , és megnézzük, hogy ki maradt életben, próbálunk rajtuk és magunkon segíteni. Kicsit döcögősen indultunk meg, de végül elindultunk a romos úton vissza. Ahogy néztem a becsapódások helyeit, fel-fel jött a kép, mikor Yifan próbálta kikerülni azokat az izéket, de még sem sikerült neki. Alsó ajkamat már így is véresre rágtam, s most sem kíméltem meg, ám mikor a város határához érkeztünk, azonnal megfagytam. Minden a semmivé lett. Leomlott épületek mindenhol, mindent a vér, az emberi maradványok, és holt testek borítottak. Semmit sem volt a régi. Azonnal YIfan kezét fogtam meg, és próbáltam nem összeesni a sokktól, ami most ért. Tudtam, hogy nincs sok időnk, és nekem nem szabad összetörnöm, így erőt vettem magamon, hála neki, és elindultunk befelé. Néha megbotlottam egy-egy kéz, vagy láb maradványban, volt mikoregy szemgolyónak a placssanását lehetett hallani a talpam alatt, ami egyszerűen undorító volt. Kirázott a hideg ettől a helytől.
Ahogy lépkedtünk befelé, láttam, hogy Yifan is ugyan úgy szörnyülködik, mint én, sőt, talán egy picit még jobban is. Nem engedtük el egymás kezét, csak egyszer.
- Nézd, ott! – és oda rohantam egy, a földön fekvő asszonyhoz, akinek ugyan rengeteg vágás volt a testén, mégis életben volt, és tudott beszélni még velünk.
Leguggoltam hozzá, elkezdtem letisztogatni a sebeit, de fura volt, hogy Yifan nem jött azonnal velem, sőt , csak percekkel később érkezett meg.
- Ah bocsi, azt hittem találtam még egyet – magyarázta meg a fel nem tett kérdésemet, és mellém guggolt ő is. Kicsit fura illata volt, de nem foglalkoztam vele, hanem a néni koncentráltam csak. Próbáltam megmenteni az életét, és segíteni rajta, de a nyaki ütőerét úgy elvágták, hogy amint picit oldalra fordította a fejét, elszakadt neki, és elvérzett.
Lehajtottam szemét, és lehajtott fejjel ültem le a földre, de Yifan nem követett.
- Menjünk tovább, olyan, mintha figyelnének minket – ragadta meg a kezem és felhúzva engem vonszolt tovább.
Már volt bőrének tapintása, és sokkal hidegebb is volt. Ha nem ismertem volna ennyire, már kételkedni kezdtem volna abban, hogy ő nem is Yifan, hanem csak valami robot, vagy buta klón. Megvontam vállamat a hülye agyalásomon, és mentem mellette tovább. Találtunk pár embert, akik még menthetőnek tűntek, de nem voltam meglepve azon, hogy szinte senkit sem mentettünk meg. Amilyen állapotok itt voltak, csoda volt, hogy minekünk csak ennyi bajunk volt. Nem volt mást tenni, bementünk egy betört üvegű élelmiszerboltba, és a sorok közt kezdtünk el válogatni.
- Mennyi időre kell élelem, vagy mit vigyünk? Ahj , Yifan segíthetnél igazán… egyedül nem tudok döntéseket hozni , tudod jól! – lépkedtem volna morcosan hozzá, ám nem őt találtam a sorok között, hanem egy alacsonyabb emberkét. Le volt hajtva a feje, egy hatalmas katanat tartott  a kezében, melyből csöpögött a vér.
Riadtan lépkedtem hátra felé, majd hirtelen felkapta a tekintetét és felém iramodott. Rohanni kezdtem ki a boltból, elejtve mindent, amit összegyűjtöttem. Kiugrottam a boltból, s ahogy hátranéztem, valakinek megint neki ütköztem. Velem egy magas volt, szintén fekete cucc, combra erősített két fegyver, kezükben egy-egy szamuráj kard. Eltávolodtam tőle, de a másik éppen akkor ért utol, így teljesen beszorultam közéjük. Mire körbe néztem, már még többen lettek, de Yifan nem volt sehol sem. Kétségbe estem és pánikolni kezdtem. Miért hagyott egyedül!? Esetleg….esetleg megölték volna?
- Kérem… - tettem magam elé védekező módba a kezem, mikor Yifan lépett a körbe. Boldogan mosolyogott rám, kezét felemelve eltűntek az alakok körülöttem, és csak ő maradt ott.
- Nyugi kicsi, Luhan, nem fog fájni semmi sem – majd vigyorogva felém kezdett el indulni.
Azonnal leültem a földre, és a csontok, maradványok közte kezdtem kúszni, mire valami szorító érzés tört rám, s mozdulni sem tudtam. Ő csak közeledett, és közeledett, míg nem elő vett egy aprócska kést, és elém guggolt.
- Ugyan, Luhan, hát bántottalak én valaha? – suttogtam vészjóslóan, és az arcomon húzta végig a pengét, de még nem sértette fel vele az arcomat.
Nagyot nyeltem, végig csak őt néztem, mi lehetett vele ? Mi lelte őt ilyen hirtelen? Hol van az én des Yifanom?
- Ne sírj, kicsi Luhan. Nem érem meg a könnyeidet, igaz? – azzal megvágta az arcomat, mire én felnyüszítettem.
- Ölj meg… - kértem halkan és suttogva . A hangom elcsuklott, és remegni kezdtem. Ha itt a vég, hát ő vessen ennek véget. Amúgy sem akartam egy ilyen ember mellett élni.

Valami elsuhant a fejem mellett és egyenesen Yifan szemei közé és ő azonnal, tágra nyílt szemekkel esett az ölembe. Amint ott landolt, azonnal megszűnt a szorítás és eltolva magamtól, pattantam fel és sírva fordultam el tőle. Teljesen egyedül éreztem magamat, és próbáltam realizálni a helyzetet, de nem ment. Elvesztettem azt az embert, akivel ugyan nem beszéltem két évig, de mégis a legjobb barátom volt. Ő tudott rólam mindent. Mindenhol ott volt velem… most… most meg már nincs.
Egy világ dőlt bennem össze, nem akartam többet élni sem, de inkább elszaladtam. Ki akartam innen futni, mikor meghallottam valamit és az ellenkező irányba – hátam mögé – fordultam. Azt hittem, hogy káprázik a szemem, és meg mondom őszintén, először nem akartam odamenni, de mikor azt az igazi Yifan mosolyt mutatta, azonnal odafutottam hozzá és megöleltem. Az illata, a hanga, a teste melege, ez ő volt. Boldogan bújtam karjai közé és érzelmeimnek utat adva, elsírtam magam. Boldog voltam, hogy végre ő volt velem.
- Itt akartál hagyni? Megjegyzem én ám ezt  - borzolta össze vigyorogva a hajamat.
- Yah, inkább magyarázd meg, hogy mi volt ez az egész? – csaptam meg a mellkasát és fel néztem rá.
- Elraboltak, megkötöztek, kiszabadultam és harcolnunk kell, kicsi, hogy túl éljünk mindent! – nézett elszántan a szemembe és vállára vette íját.

Nem kérdeztem többet, nem érdekelt a többi apró kis részlet, csak arra figyeltem, hogy megvédjem őt, és ha kell, ne legyek láb alatt. Hiszen a móka még csak most kezdődik . .

A Párizsi Bál (BaekYeol )

A Párizsi Bál  

Egy régi, dohos könyv került kezeim közé. Illata picit a régmúlt időket idézte meg, s mintha egy pillanatra én is visszacsöppentem volna korunk legszebb időszakába. Mámorító volt az akkori betűket, szavakat olvasni, új világba röppeni, könnyedebben venni már most mindent.

Kezembe fogva hát a könyvet, másztam le az eddigi emelőmnek számító kis sámliról, poroltam le magam, hisz azért pakolás közben eléggé össze tudtam magam koszolni, s hajam szélébe belesimítva kezdtem el a fehér járólapon lépkedni. Amint elhagytam a szobát, majd könnyedén lesiklottam a lépcsőkön, a konyhába vezetett az utam, ahol egy pohár tejet magamhoz kapva mentem ki a teraszra. Út közben még elhúztam a fehér függönyt, mely újra és újra simított rajtam végig, mintha üdvözölne, s a teraszajtót becsukva magam mögött, csaptak meg a Nap sugarai. Lehunytam a szemem, egy mélyet szippantottam, na jó, talán lehet volt az kettő is, majd féloldalas mosolyra húzva ajkaimat foglaltam helyet a kis asztalomnál.

Kis mosollyal hát letettem asztalomra a könyvet, beleittam a tejbe, s letéve azt, fellapoztam a finom tapintású lapokat. Egyáltalán nem koreai írás volt benne, de még így is fel lehetett ismerni, hogy egy igencsak csodálatos költő írásai vannak benne eltemetve. Hogy mennyire keltette fel az érdeklődésemet? A lehető legjobban. El is kezdtem hát , egy számomra nagyon tetszetős verset olvasni, de már a cím alapján gondolhattam volna, hogy ez szinte rólam, és Baekhyunról fog szólni .
Ki is az a Baekhyun? Nos, tudják, vagyis, tudja ön, kedves elmém, ő egy nagyon is fontos része az életemnek. Mindig is mosolyt tudott csalni az arcomra, minden kis tettével szebbé téve a pocsék napomat . . . Mondhatom, hogy ő volt a Napom, a Holdam és Halálom egyszerre? Lehet.
Tudja, azért nem ilyen egyszerű volt. Rettentően ellentétjei voltunk a másiknak. Én mindig is szerettem vidám lenni, az élet szebb oldalát láttam meg először, és mindig mosolyogtam, de ezt már nyílván ön is észrevette. Viszont Baekhyun, nos ő sosem szerette az emberek társaságát. Mindig felvett egy álca mosolyt,  mely’ mögé bebújva a legbájosabb teremtés volt, de ezt otthon levetkőzve csak egy szívtelen senki volt. Rideg, távolságtartó, mocskos lény.  Tudja, nagyon sok helyre jártunk el ketten, bálok, karneválok, utcai mulatságok ezer és egyei követték egymást, mégis  az utolsó bálunk volt az, mely örökké megváltoztatott mindent.

Oh, nézze csak! Ez a vers is egy báléjszakáról szól. Első ránézésre nagyon tragikus, de mintha egy kis boldogság is lenne benne.

Lédával a bálban

Mintha csak Baekhyunnal a bálban címet olvasnám, így gyorsan átfutva a verset. Rövid, három versszakos, mégis sokat mondó, s szívbe hatoló. Meg kell, hogy mondjam, így előre is tudom, ezt kedvenceim közé fogom sorolni.

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

Nézze, milyen gyönyörűen van a bál hangulata. Csodálatos. Vidám, életteli, pont olyan, tudja, amin én vagyok, s amilyen Baekhyun néha volt. Tudja, nagyon ritkán mondok ilyet, de hihetetlenül hiányoznak azok az esték, melyeket kiöltözve töltöttünk egy hatalmas, aranyozott bálteremben, a zene vidám volt, persze néhol elkomorult, főleg ha ő kért zenét, viszont semmi sem tudja elfeledtetni Baekhyun őszinte, magával ragadó mosolyát.
Áh, megint sokat beszéltem volna? Elnézést, nagyon szeretek róla beszélni, de inkább haladjunk tovább a verssel!

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Oh nézze! Ez kísértetiesen olyan, mint a mi esetünk, mikor egyszer Párizsban láttak minket vendégül. Bár, Baekhyun nem igazán akart jönni, ám én mégis rábeszéltem, hiszen az akkori kor legszebb időszakát élte mind a szépirodalom, mind a zene, s a kultúra. Csodálatos volt az a Párizsi fogadtatás, melyben részesültünk. Ugyan Baekhyunt ezt egy pici mosolyra fakasztotta, ám ez nem tartott sokáig, s úja a hűvös énjével kellet Párizs utcáin sétálgatnom. Tudja az a legszomorúbb az egészben, hogy én mindig is a legjobbat akartam az én életemnek, de ő csak a folyamatos visszautasításokat adta cserébe, s ez Párizsban sem változott. Azon a rideg, őszi napon is ez volt. Mélán, elgondolkodva, szinte üres tekintettel jártam az utcákat, végig gondolva Baekhyun minden addigi tettét, de valahogy csak arra jutottam, hogy nekem nem kéne vele lennem. Ám ha eldobom magamtól, mi lesz vele? Mi lesz a szép jövőnkkel? Mi lesz velünk, mi lesz velem? Önző lennék, kinek csak saját, mocskos vágyai a legfontosabbak, vagy csak szimplán … félek önmagam lenni? Miért, vajon miért küzdök én ezzel minden nap újra és újra?
Túl sok a miért, hihetetlenül kevés a válasz, s a még éppen akkor lehullott falevelek csodálatos színjátéka sem tudta elvonni a figyelmem erről, csak akkor észleltem fel, mikor…
Áh, folytassuk a verset. Most kicsit, elkomorodtam .

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Párizsi bálunk idején is ez történt. Baekhyun , mint említettem,nagyon nem akart elutazni ide, de mikor már itt voltunk, nem volt mit tennie.
Miután én hazaérkeztem, Baekhyunt karjaim közé szorítva csókoltam meg lágy, puha ajkait, de ő csak durcásan eltolva engem , öltözött tovább. Fehér ingje csodálatosan simult felső mellkasára, nadrágja kellően kiemelte kerek fenekét, s a bőrén használt apró alapozó réteg, némi sminkkel, szinte egy porcelán babává varázsolta. Hosszított zakóját felvéve fésülte be a haját, míg én ezt öltözködésem közben végig néztem. Ilyenkor mindig azt gondoltam, én leszek egyszer a fésűje, mely kósza tincseit helyre teszi, vagy magam is még nagyon katyvaszt okozva túrhatok majd bele.  De ez sosem fog valóra válni. Végül mind a ketten elindultunk hát a bálra, mely’ miatt eredetileg is jöttünk. Nem fogta a kezem, nem nézett rám, csak várt, várt, hogy ennek az egésznek már vége legyen.
Sóhajtva szálltunk ki kocsinkból, kintről csodálatos zene szólt, engem szinte hívott, és magával ragadott, de őt nem. Végül átkarolta karomat, próbált mosolyogni, próbált az a Baekhyun lenni, akibe én szerelmes lettem, s többé-kevésbé sikerült is neki. Mikor a lépcsőkön fellépkedtünk, s kitárulkozott előttünk , a hangulat megfagyott, mindenki dermedten állt, bámult minket, bámulta a „fekete párt”, de én csak szélesen mosolyogva húztam be magammal, s intve a zenészeknek, tovább szólt a zene.  Dermedt, riadt tekintetek ezrei tapadtak ránk, párok százai léptek odébb, abbahagyva addigi vidám, boldog tevékenységüket, s jöttünk mi. Mi, kik gyászoltuk a boldogságot, gyászoltuk az együttlétet, gyászoltunk mindent,  mit egy embert valaha boldoggá tehet, s éltettük azt, mit Baekhyun kedvelt. Mintha körülöttünk a rózsák élén vörös színei, hirtelen megfakultak volna, s átcsapott volna már-már feketébe, levelei elrohadtak, le is törtek egy-két szálról, s mintha egy nagyobb szellő tört volna be egy kitárt ablakon, úgy táncoltak a szirmok minket körülvéve. Szerelmes voltam, szerelmes voltam a halál ennek a fajta verziójába, mert Baekhyun már csak ezt jelenthette. Halál volt mindenre, s mindenkire.

Tudja nagyon furcsa volt így erre visszagondolni, újra megélni az érzéseket, újra érezni azt a fajta keserédes boldogságot, mely a vele töltött tánc alatt kaptam. Hisz a kezei lágyan simultak az enyémbe, ajkai lágy ostromot hajtottak végbe az enyémeken, s én végleg odaadtam neki.

Lassan becsuktam a könyvet, s feltekintettem a felhőkre, s a Nap sugarai, mint Isten remény sugarai , törték át a fehér felhőket, ezzel megvilágítva engem is. De nézze csak, ott jön ő. Ott jön, kiért meg tudnék halni. Alakja lágy, szép és formás, ajkai még mindig annyira kívánni valóak, s ujjait a legprofibb szobrászok sem tudnák utánozni, ezek angyali ujjak! Angyaliak, s selymesek.  Hiányzik. Rettentően meg szeretném ölelni, csókolni, s simítani, de nem tehetem meg. Már nem érhetek hozzá, viszont ő sem érhet hozzám, bár ez neki nem nagy teher, vagy mégis? Rengetegszer láttam már őt sírni, vajon miattam tette? Vajon most is miattam bánkódik?

Formás alakja közeledett, kicsit furán nézett a tejes pohárra, s a könyvre ,de végül vállat vonva Byun Baekhyun helyet foglalt az asztalnál, feltekintett az égre, s elmosolyodott. Boldog volt, ám mégis valami nyomasztotta a lelkét , így elnézett oldalra, a távolba, átnézve ezzel egykori szerelme lelkén.

Látja, boldog, s most már én is az lettem. Park Chanyeol végre boldog.

UKISS Mono Scandal Europe Tour, London 2014.09.24. - élménybeszámoló -

hát hol is kezdjem...? mondjuk kezdjük kedd este, mert igazából már ott elindult minden...

Mikor este eljöttem Nikitől sé elindultam a reptérre, semmi különöset nem éreztem,amit nagyon is furcsáltam. Ám amikor leszálltam a metróról és az utolsó busszal elmentem a reptérre, mintha valami új kezdődött volna el. Ahogy hallgattam a számaikat, és néztem kifelé az ablakon, valami magával ragadott. Talán a tudat, hogy Ő lesz majd előttem? Nem tudom pontosan, még így visszagondolva sem.

Mikor leszálltam a buszról, beccamogtam a 2/B terminálba, s leültem egy 220 mellett, akkor kezdtem el izgulni. Hideg volt, izgultam és napok óta rosszul is voltam, így ezek a keverékek nem éppen jól jöttek ki, de végül kibírtam azt a négy órát, melyet így kellett töltenem, alvás nélkül és csak minimális kajával és piával. Nos, mit ne mondjak eléggé rosszul voltam már, mikor felültem a repülőre, de már fent voltam. Az ablakon folyamatosan néztem ki, majd becsatoltam magam, feltettem a maszkomat, bedugtam a fülem, s elindultunk. A felszállás valami eszméletlen volt a Napfelkeltében, s ahogy a süvítettünk...megborzongok, hogy ha rá gondolok. Végül itt - a rám váró két órányi út alatt - sikerült egy órát aludnom , s mikor landoltunk esett az eső de érdekes mód nem volt vészesen hideg. Lebattyogtam szépen az emberek előtt, akik természetesen hülyének néztek , de nem érdekelt, majd megkeresve a belvárosba tartó buszomat, felültem rá, s újabb másfél óra út után már London szívében voltam. Eszméletlen. Első látásra gyönyörű, bár nagyon sok fura ember él ott, amin annyira nem is kellett volna meglepődnöm, mégis megtettem. Na de lényegtelen, leszálltam a buszról, ahol egy nagyon kedves magyar lányka fogadott, és nagyon jól kezdődött az egész beszélgetésünk. Vett nekem reggelit, busz jegyet, oreot és .... VELEM ÁLLT SORBA uwu~

Na de visszatérve a lényegre, elindultunk hát a Forum-hoz. Nagyon izgultam, még inkább azért, mert emeletes busz legelső ülésén ültem, és csodálatos volt a kilátás. Nagyon sokat nézelődtem, természetesen minden lekajáltam csirkehusival és sajttal magam körül, de aztán körül-belül háromnegyed óra út után meg is érkeztünk a Forum elé. Voltak már kint páran, de nagyon kevesen, hisz iskola idő van, és még csak fél tizenkettőt mutatott az óra. Meg is kaptam a sorszámomat - hozzáteszem ezt én javasoltam az angoloknak, és egy köszt nem kaptam érte, no mindegy ... - , ami a G. 14.1 volt. Mire én rájöttem, hogy a G az a General-t jelenti a 14.1 pedig azt, hogy én a tizennegyedikként mehetek be az early-sek után, beletelt olyan harminc percbe. ^^"

Na de beálltunk a sorba, és Niki -a magyar lányka - mondta, hogy neki el kell  mennie, de hamarosan visszajön. Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan én elleszek. Na ez abból állt, hogy zenét hallgattam, és nézelődtem, illetve nyitott szemmel aludtam, amikor is valami érdekesre lettem figyelmes. Hirtelen egy fehér buszra lett figyelmes a tömeg, köztük én is, és amint megláttam, ki illetve kik ülnek benne, a lélegzetem is elállt - ekkor már Niki több ,mint egy órája nem volt velem . Persze a tömeg odarohant , miközben én komótosan a busztól két méterre álltam meg, és ekkor villantottam meg Eli ujját. Olyan boldogság jött rám egy rohadtu ujjtól, hogy azt elmondani nem tudom nektek. Elhúzták a függönyöket, Kevin és Hoon mutatott szívecskéket, majd a Forum háta mögé hajtott a busz, amit a tömeg is követett, kivéve én. Én visszaálltam a helyemre és onnan néztem a történéseket - ugyanis tény, hogy voltak sorszámok, ám előttem a 13-as számúak álltak, mögöttem meg már a 22, szóval vigyázni kellett. Végül akik hátul voltak, ujjongva jöttek vissza, s mutogatták a képeiket, s ekkor érkezett vissza Niki. Mondtam is neki, hogy meghozta nekem a UKISS-t, mire csak mosolyogva veregette a mellét.

~~ pár órával, két cd-vel, még egy magyarral később a már berendezett sorban ~~

Pár perc volt a sima jegyeseknek, hogy bemenjenek, és azt hittem ott szarom, pisilem, hányom , izgulom össze magamat, annyira be is akartam menni, miközben nagyon is féltem. Amikor beengedtek minket, megrohamoztam az üres ruhatárat, leadtam a dolgaimat, és a két kis lightstikemmel együtt beálltam az ötödik sorba. Tökéletesen láttam mindent, Andinak - a másik magyarnak, akit összeszedtem - csinált helyet, szegénykém kicsit alacsony, de imádat a lány c: Remegni kezdtem a tudattól, hogy már csak negyvenöt rohadt perc választ el tőlük, és teljesen sokkban voltam. Itt álltam. Öt sorral előttük, UKISS lightstick-el a kezemben, dobogó szívvel, egyedül. Nagyon rosszul voltam a várakozási idő alatt, nem is hittem volna, hogy ennyire ki fogok majd készülni, de akkor, elindult a füst gép. A színpad két oldalsó kivetítőjén megjelentek a fiúk mono scandal-os képeik, és én már majdnem sírni is kezdtem, aztán előre fordultam és bejöttek.

Én ennyire még sosem voltam boldog, sosem sikoltottam még ennyire szívből, és sosem lóbáltam ennyire durván a lightstickemet. Beálltak a Stop Girl c. számhoz és én elszakadtam. A koreográfia csodálatos volt, Jun nagyon jól nyomta Dongho részeit, és Eli...hát... igen....

Mondanom sem kell, hogy először nem szerencsétlen arcát néztem meg, hanem a combját. És. Az. Gyilkos.

Amikor vége lett a tömeg tombolt, és ordibált, komolyan, nem voltunk sokan, de egy teltházas japán koncertnyi hangjuk volt. Csodálatos érzés volt ennyi ember közt így lenni.

És ennyire emlékszem nagyjából. Amikor a Someday elindult, elsírtam magam Eli hangján, amikor a 0330 volt szintén, beleszerettem Soohyun mosolyába, Hoon gyönyörű hangjába, Kevin édes kis nevetésére, Kiseop csodálatosa szemeibe és alakjába, Jun mosolyába és .... az az orr gyerekek....csodálatos. De senki semmivel sem tett túl Kim Kyoung Jae csodálatos, amikor egy kis fehér kutyával mutatták, szerelmes lettem, ez az ember többet törődik egy koncert alatt a fanjaival, mint azt én valaha képzeltem. Az a mosoly, melyet mi csaltuk elő, a csillogás, mely miattunk volt, a könnyek, melyeket okoztunk egymásnak... órákig, napokig sőt hetekig tudnám nektek ragozni, de csak egy szót mondok, tökéletes. Ez az ember tökéletes. Négy év várakozás, rengeteg könny, mosoly, és boldog pillanat után egy csodálatos emléket kaptam, melynek értékét csak én tudom igazán, hisz még így sem tudom nektek teljesen átadni... szeretem.

A koncertnek nagyon hamar vége lett, természetesen ilyenkor kicsit káosz volt a meet and great miatt, de ezt is megoldottuk, és húsz-húszonöt perc várakozás után, már mehettünk is fel az emeletre a UKISShez. Teljes remegésben voltam , alig tudtam a lépcsőkön felmenni, volt, hogy a lányka meglökött mögöttem. Aztán bemehettünk a szobába hat talán hetesével, s én voltam abban a sorban a harmadik aki bemehetett. Mikor bementem, ott álltak, köszöntek, integettek nekünk, de én csak Elit tudtam nézni, s mikor közelebb mentem, csak akkor vettem észre, hogy ott egy kis pad szerűség. Azt hittem, hogy itt fognak dedikálni, vagy én nem is tudom, de egyszer csak egy staffos megszólalt, hogy 'SIT!' . Azt sem tudtam, hogy mit csináljak, gondoltam leülök, s le is ültem Jun elé. Aztán láttam, hogy a mellettem lévő nem fér oda, így becsúsztam Kiseop elé, de akkor észrevettem , hogy Eli előtt nincsen senki, így próbáltam odamenni, de nem tudtam, mert megfogtak, hogy itt kell maradjak. Végül reagálni nem volt időm, Jun a bal, Soohyun a jobb oldalamon volt, Kiseop pedig mögöttem, talán meg is fogta a vállam, nem tudom, csak annyit, hogy kettő fotót csináltak velünk, s mikor felálltam, Eli szerettem volna picit beszélni, de foglalt volt, így Junnak megmutattam a tetoválásomat, amire csak szégyenlősen mosolygott, s eltakarta arcát, Kiseopnak is tetszett, majd édesen integetve köszönt el tőlem csak úgy, mint a többi tag.

Így utólag visszagondolva, eléggé kis gonosz voltam, hogy csak Elira koncentrálódtam, mert megmondom őszintén, az, hogy kiállt Eli mellett a sorban nem tudom. Csak annyit hogy jobbról a sor Jun, Kiseop, Soohyun, Eli de, hogy Kevin és Hoon hogyan voltak... -sigh -

Ez úton is szeretném a tagoknak megköszönni a figyelmességüket. Észrevették, mikor sírok, mikor boldogok vagyunk, észre vettek mindent, ami velünk történt, és ezt még egyetlen egy koncerten sem éreztem át. Ez az év koncertje volt számomra, sosem fogom elfelejteni, még azt sem, hogy Kiseop és Kevin nyálas vízzel fröcskölt le minket a végén. Gyerekek, nagyon köszönöm!! És nektek is, hogy ezt a rövidke beszámolót elolvastátok, sajnálom de még mindig görcsölök, ha rájuk gondolok – és így elég nehéz még aludni is ennyi poszter között ^^”, főleg a tudattal, hogy Juncika törülközője majdnem megvolt...ahs...  – és így is ezt is két napig írtam.

KÖSZÖNÖM NEKTEK ~ ÉS ITT AZ ÉLŐ PÉLDA, HIGYJETEK AZ ÁLMAITOKBAN, MERT TÉNYLEG VALÓRA TUDNAK ÉS VALÓRA IS FOGNAK VÁLLNI!!!!  És most hozok nektek pár fan képet, melyet a Londoniak csináltak - én nem csináltam képet, túlságosan is sokkban voltam én ahhoz XD

( ez az egyetlen kép, ami az enyém, és megosztom veletek *-* , amit a rövid kis történetemhez elfelejtettem hozzá tenni, az, az volt, hogy voltak japán fanok, köztük egy nagyon kedves japán fan , aki cdket és dvdket illetve egyéb kis csudika dolgokat árult, mire én eljutottam ide, már csak Distance és Love On You volt ami engem érdekelt. A legszebb az egészben, hogy a Distance sima cd-s kiadású, míg a Love On You dvd-s, mégis egy áron kaptam őket, átszámítva darabjukat 1200 forintért. Azt hiszem, mindent megért ez a koncert! )

TrackList :

1. Stop girl
2. She’s mine
3. Standing still
4. Comeback to me
5. Someday
6. Hana
7. 0330
8. Mysterious Lady
9. Love On U
10. Forbidden Love
11. Neverland
12. Man Man Ha Ni
13. Without you
14. Lifetime for Kissme
    
    -The End -

SMS

Zelo.
Most írok neked utoljára! Hagyj engem békén, nem akarod tőled többé semmit. Undorító vagy, hogy még a szemembe sem mondtad, hogy neked más van.
Ha annyira szerettél volna, előttem állva jelentetted volna ezt ki!
Nem pedig egy hülye sms-ben ...utállak. 
Miért hitettél el velem mindent, mikor te már odaígérkeztél másnak!?
Bazdmeg, Zelo, kurvára remélem,  hogy szarrá basznak, mert te már csak azt érdemled.
Éreztem én, hogy nem téged kell szeretnem...
Kidoh az én emberem...

Amint megírtam az sms-t el is küldtem nem vártam tovább. Napok óta akartam neki írni, de csak most jutottam el odáig. Dühösen nyomkodtam a telefont, majd dobtam le a kanapéra, s léptem el kajálni.
Kaja után, hajamba túrva ültem vissza s láttam, hogy a telefonom igencsak aktívoskodik. Kidoh írt éppen, mikor feloldottam a billentyűzárat.

Namjoon-aahh!
Rossz embernek küldted, de imádlak. c: Jin-ahh üdvözöl c;

Levegőt visszatartva néztem meg a címzettet. Kidoh... oh ne...

Save me !

Durva szavak, kemény tettek, árulkodó jelek, melyek csak egy valamit tudnak tükrözni.

Kim Himchan, miért?

Idegtől megtépázottan túrt fekete hajába, emelte fel tekintetét a Holdra, majd ugyan olyan hatalmas nagy teherrel fordította vissza ágyán fekvő, hófehér bőrű valakihez. Markáns arc, kiálló arcvonal, megcsillanó szemfogacska.
„Vele kéne lenned, Junmyeon” szólt egy elhalló hang, kinek gazdája nem fedte fel magát. „Hozzád illik, Junmyeon!” szólott újra a hang, majd vékony ujjakat helyettesítő lágy szellő siklott végig az említett fedetlen mellkasán.

Kim Himchan, miért?

„Undorodom a ténytől, hogy a királyságom alatt veled kell hálnom. Szánalmas kis senki vagy, ki csak az apja pénzén el!”
Durva szavak, jelentések, melyek szinte leköpték Junmyeon minden apró kis porcikáját. Karját félkörívben felemelve csapta a mocskolódó ágyast az aranyból készült vonalakkal ellátott, márványokkal kirakott, masszív falhoz. Oh Sehun ma megint túl lépte azt, amit minden alkalommal megtesz.
Junmyeon összetörve fordította hátát hálótársának, s indult el saját, privát részlegéhez, becsapva maga után az összes ajtót.  Amint beért, s levetette köpenyét – mely lustán hullott lábai alá – majd az ablakhoz lépve , lazította meg ruháját, s elmerenget a boldog időkön. Aranyló szemét lehunyva, szinte újra érezte a kényes helyen járó érintéseket, melyek – még így, hogy csak a gondolataiban voltak – perzselték bőre minden apró részét, testét kellemesen megremegtetve, sóhajra késztetve ajkait.

Kim Himchan, miért?

A hatalmas kőút, mely minden egyes léptét még magában őrizte, már elvitették. Sehun ma vitette el, nem tetszett neki. Taszított a tény, hogy azt Junmyeon nem hozzá köti. Helyette aranyszegélyes vörös szőnyeget tetetett le, melyet tolmácsolni is szeretett volna, ám Junmyeon gyorsabban tudomást szerzett erről, mint azt bárki más gondolta volna, ám , ahogy az ablakban állt, s figyelte az eseményeket, nem szólt semmit. Komoran elfordulva húzta be erejével a függönyt, könnyeit visszatartva ment le az alagsorba, hogy kiürítse zavart elméjét.
Aznap már csak késő éjjel, ciripelő tücskök énekében tűnt fel újra. Fel oldalas, szomorú mosolyra húzta ajkát, majd - ahogy fellépet az alagsorhoz levezető kő lépcső utolsó fokáról, egyenesen a szőnyegre  - az lángba borult. Léptei nyomán égni kezdett a kényes anyag, felégetve ezzel emberek több órás munkáját, de ezzel most nem törődött. „Fájnak az emlékeid, még mindig... csodálattal néztelek…” Gondolta Junmyeon sóhajtva, miközben végig lépkedett a vörös szőnyegen.

Kim Himchan, miért?

Sehun egyre mélyebbre ment Junmyeonban, ám Sehun mégsem tudta azt elérni, amit más.
„Hi…ahh..Him…” újra a nevét nyögte, melynek eredménye nem egy egész éjszakás szeretkezés lett, melynek lényege testük eggyé válása. Ennél sokkal rosszabb várt Junmyeonra. Sehun kikészült idegszálakkal távolodott el Junmyeonból, majd jobb kezét emelve , visszakézből ütötte meg . . . később verte . . . majd megerőszakolta. Hogy miért? Mert Junmyeon ma engedetlen volt.  Tény, ő volt a mindenható, kinek szava szent és sérthetetlen, de nem az ágyukban.

Kim Himchan, miért?

Junmyeon ma megidézte őt. Mindennél jobban szerette volna, hogy ha újra Ő van vele, nem pedig Sehun. Szerzett egy testet, melyet fekete haj borított, barna szemek csillogtak –jelenleg élettelenül - , bőre hófehér volt.
Miután előkészült, Junmyeon a testet a kör közepére helyezte, majd nagy nehézségek árán, s hatalmasat energiát bevetve idézte meg Őt, s költöztette az új otthonába.
Egy perc . . .
Két perc . . .
Három perc . . .
Junmyeon munkája sikernek bizonyult. Ő ÚJRA ÉLT. Ahogy felegyenesedett, s Junmyeonra tekintet, szinte azonnal kiéhezett ajkak találkoztam egymással. Boldogok voltak. Szerelmesek.

Kim Himchan, miért?

„Tisztelt, MR. és MRS. Kim.

Sajnálattal közöljük önökkel, hogy Kim Junmyeon, akit önök azért küldtek hozzánk, hogy szellemi és értelmi képességét visszanyerje, nem volt sikeres. Sajnálattal közöljük továbbá azt, hogy ezért MI nem vagyunk felelősek, de ÖNÖK sem. Megkérném önöket, hogy amint tudnak, fáradjanak be!

DR. Oh Sehun

2014. augusztus 16. „


„Tisztelt, MR. és MRS. Kim.

Sajnálattal közlöm önökkel, hogy mivel nem jelentkeztek a fiúk iránt, így az általam kijelölt napon, HÉTFŐN – 2014. augusztus 18-án – villamos székbe ültetjük, és végső nyugalomra helyezzük őt tisztességes körülmények között!

Dr. OH Sehun

2014. augusztus 17. „

„ Tisztelt, MR. és MRS. Kim.

Fiúk öngyilkos lett. Utolsó üzenete egy általa kitalált személyhez, Kim Himchanhoz íródott, mely csak egyetlen mondat volt: „ Kim Himchan, miért? „
Kérem, hogy ha tudnak valamit, jelentkezzenek !

DR. OH Sehun

2014. augusztus 18. „

Junmyeon azóta a legboldogabb ember a világon, hisz elérte, hogy azzal legyen, kit állítólag csak elméje szült.

Azért, drága Junmyeon, hogy végre velem legyél, s ne az elvetemült, képmutató emberek közt. Mindenért áldozatott kell hoznunk, én érted a lehető legnagyobbat hoztam, csak úgy, mint te értem. Szeretlek, Kim Junmyeon.

Himchan.