A Párizsi Bál (BaekYeol )

A Párizsi Bál  

Egy régi, dohos könyv került kezeim közé. Illata picit a régmúlt időket idézte meg, s mintha egy pillanatra én is visszacsöppentem volna korunk legszebb időszakába. Mámorító volt az akkori betűket, szavakat olvasni, új világba röppeni, könnyedebben venni már most mindent.

Kezembe fogva hát a könyvet, másztam le az eddigi emelőmnek számító kis sámliról, poroltam le magam, hisz azért pakolás közben eléggé össze tudtam magam koszolni, s hajam szélébe belesimítva kezdtem el a fehér járólapon lépkedni. Amint elhagytam a szobát, majd könnyedén lesiklottam a lépcsőkön, a konyhába vezetett az utam, ahol egy pohár tejet magamhoz kapva mentem ki a teraszra. Út közben még elhúztam a fehér függönyt, mely újra és újra simított rajtam végig, mintha üdvözölne, s a teraszajtót becsukva magam mögött, csaptak meg a Nap sugarai. Lehunytam a szemem, egy mélyet szippantottam, na jó, talán lehet volt az kettő is, majd féloldalas mosolyra húzva ajkaimat foglaltam helyet a kis asztalomnál.

Kis mosollyal hát letettem asztalomra a könyvet, beleittam a tejbe, s letéve azt, fellapoztam a finom tapintású lapokat. Egyáltalán nem koreai írás volt benne, de még így is fel lehetett ismerni, hogy egy igencsak csodálatos költő írásai vannak benne eltemetve. Hogy mennyire keltette fel az érdeklődésemet? A lehető legjobban. El is kezdtem hát , egy számomra nagyon tetszetős verset olvasni, de már a cím alapján gondolhattam volna, hogy ez szinte rólam, és Baekhyunról fog szólni .
Ki is az a Baekhyun? Nos, tudják, vagyis, tudja ön, kedves elmém, ő egy nagyon is fontos része az életemnek. Mindig is mosolyt tudott csalni az arcomra, minden kis tettével szebbé téve a pocsék napomat . . . Mondhatom, hogy ő volt a Napom, a Holdam és Halálom egyszerre? Lehet.
Tudja, azért nem ilyen egyszerű volt. Rettentően ellentétjei voltunk a másiknak. Én mindig is szerettem vidám lenni, az élet szebb oldalát láttam meg először, és mindig mosolyogtam, de ezt már nyílván ön is észrevette. Viszont Baekhyun, nos ő sosem szerette az emberek társaságát. Mindig felvett egy álca mosolyt,  mely’ mögé bebújva a legbájosabb teremtés volt, de ezt otthon levetkőzve csak egy szívtelen senki volt. Rideg, távolságtartó, mocskos lény.  Tudja, nagyon sok helyre jártunk el ketten, bálok, karneválok, utcai mulatságok ezer és egyei követték egymást, mégis  az utolsó bálunk volt az, mely örökké megváltoztatott mindent.

Oh, nézze csak! Ez a vers is egy báléjszakáról szól. Első ránézésre nagyon tragikus, de mintha egy kis boldogság is lenne benne.

Lédával a bálban

Mintha csak Baekhyunnal a bálban címet olvasnám, így gyorsan átfutva a verset. Rövid, három versszakos, mégis sokat mondó, s szívbe hatoló. Meg kell, hogy mondjam, így előre is tudom, ezt kedvenceim közé fogom sorolni.

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

Nézze, milyen gyönyörűen van a bál hangulata. Csodálatos. Vidám, életteli, pont olyan, tudja, amin én vagyok, s amilyen Baekhyun néha volt. Tudja, nagyon ritkán mondok ilyet, de hihetetlenül hiányoznak azok az esték, melyeket kiöltözve töltöttünk egy hatalmas, aranyozott bálteremben, a zene vidám volt, persze néhol elkomorult, főleg ha ő kért zenét, viszont semmi sem tudja elfeledtetni Baekhyun őszinte, magával ragadó mosolyát.
Áh, megint sokat beszéltem volna? Elnézést, nagyon szeretek róla beszélni, de inkább haladjunk tovább a verssel!

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Oh nézze! Ez kísértetiesen olyan, mint a mi esetünk, mikor egyszer Párizsban láttak minket vendégül. Bár, Baekhyun nem igazán akart jönni, ám én mégis rábeszéltem, hiszen az akkori kor legszebb időszakát élte mind a szépirodalom, mind a zene, s a kultúra. Csodálatos volt az a Párizsi fogadtatás, melyben részesültünk. Ugyan Baekhyunt ezt egy pici mosolyra fakasztotta, ám ez nem tartott sokáig, s úja a hűvös énjével kellet Párizs utcáin sétálgatnom. Tudja az a legszomorúbb az egészben, hogy én mindig is a legjobbat akartam az én életemnek, de ő csak a folyamatos visszautasításokat adta cserébe, s ez Párizsban sem változott. Azon a rideg, őszi napon is ez volt. Mélán, elgondolkodva, szinte üres tekintettel jártam az utcákat, végig gondolva Baekhyun minden addigi tettét, de valahogy csak arra jutottam, hogy nekem nem kéne vele lennem. Ám ha eldobom magamtól, mi lesz vele? Mi lesz a szép jövőnkkel? Mi lesz velünk, mi lesz velem? Önző lennék, kinek csak saját, mocskos vágyai a legfontosabbak, vagy csak szimplán … félek önmagam lenni? Miért, vajon miért küzdök én ezzel minden nap újra és újra?
Túl sok a miért, hihetetlenül kevés a válasz, s a még éppen akkor lehullott falevelek csodálatos színjátéka sem tudta elvonni a figyelmem erről, csak akkor észleltem fel, mikor…
Áh, folytassuk a verset. Most kicsit, elkomorodtam .

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Párizsi bálunk idején is ez történt. Baekhyun , mint említettem,nagyon nem akart elutazni ide, de mikor már itt voltunk, nem volt mit tennie.
Miután én hazaérkeztem, Baekhyunt karjaim közé szorítva csókoltam meg lágy, puha ajkait, de ő csak durcásan eltolva engem , öltözött tovább. Fehér ingje csodálatosan simult felső mellkasára, nadrágja kellően kiemelte kerek fenekét, s a bőrén használt apró alapozó réteg, némi sminkkel, szinte egy porcelán babává varázsolta. Hosszított zakóját felvéve fésülte be a haját, míg én ezt öltözködésem közben végig néztem. Ilyenkor mindig azt gondoltam, én leszek egyszer a fésűje, mely kósza tincseit helyre teszi, vagy magam is még nagyon katyvaszt okozva túrhatok majd bele.  De ez sosem fog valóra válni. Végül mind a ketten elindultunk hát a bálra, mely’ miatt eredetileg is jöttünk. Nem fogta a kezem, nem nézett rám, csak várt, várt, hogy ennek az egésznek már vége legyen.
Sóhajtva szálltunk ki kocsinkból, kintről csodálatos zene szólt, engem szinte hívott, és magával ragadott, de őt nem. Végül átkarolta karomat, próbált mosolyogni, próbált az a Baekhyun lenni, akibe én szerelmes lettem, s többé-kevésbé sikerült is neki. Mikor a lépcsőkön fellépkedtünk, s kitárulkozott előttünk , a hangulat megfagyott, mindenki dermedten állt, bámult minket, bámulta a „fekete párt”, de én csak szélesen mosolyogva húztam be magammal, s intve a zenészeknek, tovább szólt a zene.  Dermedt, riadt tekintetek ezrei tapadtak ránk, párok százai léptek odébb, abbahagyva addigi vidám, boldog tevékenységüket, s jöttünk mi. Mi, kik gyászoltuk a boldogságot, gyászoltuk az együttlétet, gyászoltunk mindent,  mit egy embert valaha boldoggá tehet, s éltettük azt, mit Baekhyun kedvelt. Mintha körülöttünk a rózsák élén vörös színei, hirtelen megfakultak volna, s átcsapott volna már-már feketébe, levelei elrohadtak, le is törtek egy-két szálról, s mintha egy nagyobb szellő tört volna be egy kitárt ablakon, úgy táncoltak a szirmok minket körülvéve. Szerelmes voltam, szerelmes voltam a halál ennek a fajta verziójába, mert Baekhyun már csak ezt jelenthette. Halál volt mindenre, s mindenkire.

Tudja nagyon furcsa volt így erre visszagondolni, újra megélni az érzéseket, újra érezni azt a fajta keserédes boldogságot, mely a vele töltött tánc alatt kaptam. Hisz a kezei lágyan simultak az enyémbe, ajkai lágy ostromot hajtottak végbe az enyémeken, s én végleg odaadtam neki.

Lassan becsuktam a könyvet, s feltekintettem a felhőkre, s a Nap sugarai, mint Isten remény sugarai , törték át a fehér felhőket, ezzel megvilágítva engem is. De nézze csak, ott jön ő. Ott jön, kiért meg tudnék halni. Alakja lágy, szép és formás, ajkai még mindig annyira kívánni valóak, s ujjait a legprofibb szobrászok sem tudnák utánozni, ezek angyali ujjak! Angyaliak, s selymesek.  Hiányzik. Rettentően meg szeretném ölelni, csókolni, s simítani, de nem tehetem meg. Már nem érhetek hozzá, viszont ő sem érhet hozzám, bár ez neki nem nagy teher, vagy mégis? Rengetegszer láttam már őt sírni, vajon miattam tette? Vajon most is miattam bánkódik?

Formás alakja közeledett, kicsit furán nézett a tejes pohárra, s a könyvre ,de végül vállat vonva Byun Baekhyun helyet foglalt az asztalnál, feltekintett az égre, s elmosolyodott. Boldog volt, ám mégis valami nyomasztotta a lelkét , így elnézett oldalra, a távolba, átnézve ezzel egykori szerelme lelkén.

Látja, boldog, s most már én is az lettem. Park Chanyeol végre boldog.