Singin' in the rain I.

Ma volt nyolc éve, hogy Chanyeol már nincs az életemben. Nem lép be az ajtón, nem csókol meg, nem érinti arcomat hosszú ujjaival, nem túr a hajamba. . . huh egyszerűen nincs! Nem azért, mert rosszba lettünk, vagy szétmentünk volna. Annál sokkal komolyabb dolog volt, mely a kettőnk végéhez vezetett.
Park Chanyeolt elrabolták.
Talán még most sem dolgoztam fel a tényt,hogy életem legfontosabb személye nincs az életemben. Minden évben, ezen a napon rá emlékezek, nem teszem magam tönkre, és nem szívom szét az agyamat, amennyire csak tudom. Nyolc éve, nyolc hosszú éve nem voltam férfival sem, ő volt az utolsó, aki képes volt olyan izgalmi állapotba hozni mélyről jövő nyögésével, hogy már azonnal elélveztem tőle, de ez már nincs.
Nincsenek kiálló, gyönyörű fülek, gyermekesen csillogó szemek, komisz mosoly, melynél néha egy gödröcske is megjelent. .  . Hiányzik.

Ma sem volt máshogy. Részegen, és beszívva ébredtem a szobámban, félig lelóbgva az ágyról, jobb kezemben egy ismeretlen eredetű olcsó szeszes üveg, az ágyon fent pedig valami fura, fehér anya volt egy papírra rakva, mellette a pengém, s Chanyeol egyik régi képe. Hogy szét voltam-e esve? Mint a kurvaélet.
Byun Baekhyun, a híres énekes és színész már rég nem él, helyette egy drogos , alkoholista görény létezik, kinek értelme Park Chanyeol… volt.
Lassan feltápászkodtam, ám mérgemben a falnak dobtam az üveget. Annyiszor megígértem magamnak, hogy nem csinálok ilyet, de nem tudom betartani, még ezen a napon sem. Mérgesen, szédülve és rohadtul szarul mentem a fürdőbe, s álltam be a tus alá. Ahogy lehunytam a szemem, eszembe jutott, hogy Chanyeol mennyiszer lopakodott mögém, s döngölt bele a falba, ezzel kiváltva belőlem a legnagyobb ribanc címet az egész bandában. Sosem volt belőle, elég, sosem volt senki sem olyan méretes mint ő. . .  Chanyeol, bazdmeg, miért…? Miért hagytalak akkor és ott egyedül? Ha.. ha talán visszarángatlak egy gyors csókra, mást visznek el… még együtt lehetnénk, szerethetnélek, s nem kéne minden nap a kurva drogokhoz folyamodnom egy kis jólétért..
Összegörnyedve bőgtem el magam még jobban .
Nyolc éve semmit sem tudok rólad, élsz-e vagy halsz…csak Kris jön néha át megnézni, hogy lélegzem-e , de bár ne tenném! Bár fentről néznélek, hogy merre vagy! Akkor…akkor ott lennék veled, nem pedig itt siratnálak . . . Szeretlek, Yeollie..

Unottan húztam fel a cipőmet, s mentem el a már megszokott csoportos terápiás beszélgetésre. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy újra elmondjam, hogy mi történt velem, s mások szenvedése sem igazán hatott meg. Fülesemet bedugtam a fülembe, kapucnimat a sapkámra tettem, s indult is ki a bejárati ajtón. Amint azt magam mögött kulcsra bezártam, elindultam a kerítés felé, majd ott automatikusan megállva a postaládánál, lomhán kinyitottam azt. Számla…számla..számla.. majd egy fekete boríték. Megakadt rajta a szemem, s a többit visszarakva indultam el. Ahogy felszálltam a buszra, a sofőr csak fejet rázott a karikás szemeim láttán. Picit vállat vonva ültem le egy ülésre, jó hátul s kibontottam a levelet.

„ Baekkom! ~

Ne szomorkodj, élek, szeretlek . . .  !
Yeol ~”

Könnyek szöktek a szememben, amint elolvastam a levelet. Újra és újra értelmeztem, kezemben a lap remegni kezdett. Majd egy…két…három könnycsepp színezte be. Halkan, remegve, sírva szorítottam magamhoz az aprócska papír darabot, s ahogy a szavak újra ismétlődtek bennem, hallottam a vidám hangját, ahogy kimondja, majd belesuttogja a fülembe…
Hiányzol!
Gyorsan összeszedtem magam, hisz nemsokára megérkezek a megállóhoz, viszont tudom, hogy erről senkinek sem szólhatok. Remegve nyomtam meg a megállásjelző gombot, s tettem el a levelet ,óvatosan hajtogatva. Remegtem a tudattól, hogy még él, hogy még igenis itt lehet velem, hogy valaha láthatom!  Érezni szeretnélek, Yeol … Szeretnék újra neked énekelni a zuhogó esőben, miközben te hatalmas mosollyal az arcodon gitározol, s énekelsz velem… Lehet még ez valóság…? Van még nekünk valóságunk?

Amint beértem a rendőrségi épületbe, a különleges osztály felé vettem az irányt, ahol Minseok a tőle megszokott, hatalmas szemeivel és kicsit bohókás mosolyával köszöntött. Mindig mosolyogni támadt tőle kedvem, olyan kis aranyos volt. Illedelmesen meghajoltam, levettem a kapucnit a buksimról, és rámosolyogva mentem volna tovább, de hangjára visszafordultam.
- Ezért még egyszer el foglak kapni – kuncogott és látva értetlen tekintetemet, a szeme alá mutatott.
Tudtam, hogy észre fogja venni, mint mindig, de sosem tett semmit. Jobbnak látta,hogy ha csak üres fenyegetéseket ad, mintsem , hogy elvenné azt, ami még életben tart – akármilyen halálos is rám nézve.
Aprót mosolyogtam rá, majd hálás tekintettel ránézve fordultam el tőle, s haladtam a megszokott hatalmas terembe. Körben már székek voltak felállítva, jobb oldalt egy kis asztal volt, tele teákkal, vízzel és üdítővel. Azonnal csináltam magamnak egy zöldteát, pici cukorral, és pici citromlével, mikor is Yixing, a doktorunk, lépett oda hozzám. Picit megijedtem hirtelen közelségétől, de mivel ő széles mosollyal fogadott, és megmutatta nekem nagyon aranyossá tévő kis gödröcskéjét, én is mosolyra húztam ajkaimat – nagyobbra, mint Minseoknál.

Lassan elkezdődött a szokásos terápia, és én szokás szerint végig hallgattam. Nem bírtam a fejemből kiverni Yeol levelét. Olyan fura volt, hogy pont ma, pont ennyi idő után kaptam egy ilyet. Hihetetlen volt. Yeol, kérlek, ha itt vagy, jelezz valahogy… ha élsz, mutasd magad!
Hirtelen egy kéz termett a vállamon, mire én hátra kapva a tekintetemet néztem a kézfej tulajdonosára. Szorongva sóhajtottam mikor rájöttem, ő csak Kris volt. Kris volt az, az ember, aki Chanyeol eltűnése óta a legtöbbet foglalkozott velem – többet, mint a dokijaim - , pedig itt ismertem meg, körül-belül egy éve. Olyan könnyfakasztó történettel jött ide hozzánk, hogy amikor mesélt róla, megfogtam a kezét. Nem tudom, hogy akkor és ott miért tettem azt, de azóta beszélgettem végre valakivel Yixingen kívül. Halványan mosolyogva fordultam vissza, majd mikor szót kaptam, apró testemmel felálltam.
- Byun Baekhyun vagyok … - kezdtem rekedtes hangon, s nagyot sóhajtva tovább babráltam, lehajtott fejjel – a … a páromat nyolc éve rabolták el. Régen ő volt az életem egyetlen olyan támasza, akire számíthattam. Park Chanyeol volt az, aki Nap volt a napomban, aki Hold volt az elveszett éjszakáimban, aki utat mutatott, de még sincs velem – halkultam el, és szipogtam egyet – Chanyeolt pontosan nyolc éve rabolták el tőlem, s azóta semmit sem tudok róla. Azóta… - akadt el a hangom – azóta nem éneklek, nem mosolygok, nem élek, hanem a drogokba és az alkoholba menekültem. Lefogytam, nem eszek, csak ha már nincs mit magamból a számon keresztül kiadni, vizet iszok, hogy ha a felforrt bőrömet akarom lehűteni… Nem szeretem azóta az esőt, holott előtte, minden esős nap kimentünk, boldogan, szaladgáltunk, ő gitározott, én énekeltem. Boldog voltam… - nyeltem egyet és megtöröltem a szemem – nagyon szeretem őt… - remegni kezdtem – sosem volt senkim rajta kívül… - hirtelen karok ragadtak magukhoz, én pedig egy meleg mellkasba fúrva fejemet kezdtem el sírni. Keservesen jöttek elő megállíthatatlan könnyeim, éreztem, ahogy marnak, de még ez a fájdalom sem tudta még a tizedét sem nyújtani annak, amit érzek.
Fél füllel hallottam, ahogy Yixing félbeszakítja a terápiát, és mindenkit elküldve lépett oda hozzám, miközben én még ’ védelmezőm ’ karjaiban voltam.
- Baekhyun – simította kezét a hátamra, hogy lenyugtasson, de ettől csak még jobban rá kezdtem. Lehunytam a szemem, de nem kellett volna. Egy régi emlékkép ugrott be …

Boldogan futottunk ki a szakadó esőbe. Mindenki őrültnek tekintett minket, hisz ki szalad ki ilyenkor egy gitárral, alig felöltözve, mikor még a szél is feltámadt? Hát mi! Mérhetetlenül boldog voltam, és hangomat kieresztve kezdtem el énekelni, miközben Chanyeol a gitárján játszott. Mosolyogott, mosolyogtam, csodálatos volt! Végül ő is beszállt, s egy hatalmas duettet adtunk elő az éppen elrohanó embereknek. Ők csak furán néztek minket, de minket nem érdekelt. Végül, mikor már csurom vizesek voltunk, odaléptem Chanyeolhoz.
- Megint nem hoztál tusfürdőt, igaz? – nevettem és mellkasára tettem mindkét tenyeremet.
- Bahhhhh! Most, hogy mondod! – nevetett és gitárt maga mellé rakva – de még fogva – csúsztatta kezét a derekamra és húzott közelebb.
- Mondjad, én életem egyetlen kis boldogsága?  - mosolyogtam és csillogó szemeibe néztem.
- Sosem hagylak el, Baekhyun – ritkán hívott  a nevemen, csak akkor, hogy ha tényleg nagyon fontos volt az, amit mondani szeretett volna – Minden percben vigyázni fogok rád, mert te vagy az, akiért érdemes mosolyogva felkelnem, s ugyanazzal a mosollyal lefeküdnöm – suttogta a fülembe – szeretlek – csókolt arcomra, majd rám nézett. Nem kellett volna.
Könnyeimnek nem tudtam megálljt parancsolni, s szavai hallatán azonnal sírni kezdtem. Pólójába kapaszkodtam és nyakába bújva szippantottam be férfias illatát.
- So…so…so.. – szipogtam – sose mondtál még ilyet… - csókoltam bőrére – szeretlek – remegő ajkakkal adta egy szerelmes csókot ajkaira, melyet ő csak mosolyogva viszonzott.
Hajába túrva fordítottam oldalra a fejemet, s húztam még közelebb magamhoz…


Már rég nyugodt voltam, s a cigarettás dobozomat elővéve, s belenézve állapítottam meg, hogy hoztam magammal egy jól megtekert cigit. Kapucnimat felvettem, s mikor már tettem volna ajkaim közé a kis barátomat, Kris mély hangjára lettem figyelmes.
- Ah, tedd azt el! – szólt rám és mutatott a cigire.
Nem vagyok én bunkó gyerek, tudom, hogy nem szereti, így eltettem.
- Szeretnél valamit? – néztem a szemeibe, majd sóhajtottam – sajnálom, hogy kibuktam a mai terápián, és köszönöm, hogy ott voltál – motyogtam oldalra nézve, majd egy lapon állapodott meg a tekintetem, melyet ujjai közt tartott.
- Jaj hagyd már – legyintett – Viszont szerintem ez érdekelni fog – mutatta az általam is vizslatott lapot – Itt az áll, hogy Park Chanyeol, ő az , ő a párod ugye!?
Lemerevedtem a képet látva. Olyan gyönyörű volt rajta, mosolygott,és épp a kamerába is nézett. Ajkaim elé kapva tenyeremet bólintottam, s szabad kezemmel elvettem tőle a papírt.
- Ezt hol!? Ki vagy mi!? Wufan válaszolj!  -  kiabáltam rá és idegességemben a hangom is megcsuklott.
- Nyugi, nyugi! Az imént rakta ki egy férfi, azt .. azt hiszem arra mehetett – mutatott egy irányba.
- Keressük meg! Most! – rángatni kezdtem a felsőjét, s azonnal mentünk is a kocsijához.
Beültünk, majd elindultunk. Hogy merre? Nem tudom. Igazából nem is érdekelt így, hogy mindjárt megtudom, hogy ki is rakta Wufan szélvédőjére a papírt. Minden férfira rámutattam, de egyik sem volt az.
Wufan szerint senki sem az volt, aki a kocsijára rakta a papírt, viszont már vagy két órája kocsikáztunk, de semmi. Sóhajtva dőltem hátra, és pillantottam Krisre.
- Biztos, hogy nem ismerted fel a férfit? – hirtelen megálltunk, s felém fordította fejét, miközben szabad kezével a kormánykeréken támaszkodott meg.
- Biztos – határozottnak tűnt.
- Honnan tudod? Hisz sötét van – motyogtam, s hirtelen fura érzésem támadt.
- Azért annyira nem rossz a szemem – picit mosolygott.
- Lehet, de, Wufan, lehet, hogy az elrabló volt az! Az, aki elvitte Chanyeolt!  - a fura érzés csak nem akart megszűnni, főleg, hogy Kris ilyen volt velem.
- Azt nem hiszem – kuncogott, s lehajtott fejjel megrázta a fejét.
- Hogy…? – értetlenül tekintettem rá
- Én raboltam egy Park Chanyeolt – suttogta, majd a kocsi elindult, mégis én földbe gyökereztem.