Minden álló nap eszembe
jutott csodálatos mosolya, minden pillanatban akartam, hogy újra érezzem, azt,
amit minden érintésénél, minden rohadt percben csókjáért égtem…túl késő volt
már minden. Baekhyun kilépett az életemből, és csak egy aprócska cédulát
hagyott itt. Kézírása szinte egy művész rajzához ért fel, éreztem illatát, azt
a kicsit epreskéset még amit én vettem neki, de ugyanakkor nem tudta letagadni,
hogy mi is ő valójában. Mindent megadtam neki, mindenben a legtöbbet kapta,
talán még túl sokat is, de ahhoz a mosolyhoz és ahhoz a csókhoz még a legjobb
édesség sem ért fel.
Szomorúan sóhajtva újra hátradobtam magam a kanapén, újra csak az járt a fejemben, hogy milyen kis édesen huppant olykor az ölembe… mosolygott. Mosolygott, de már nincs itt…
Sóhajtva fordítottam fejem az ajtóra és próbáltam nem arra gondolni, hogy talán egyszer majd visszajön hozzám. Ahogy elmerültem a gondolataimban, már csak ujjak cirógatása hozott vissza. El is felejtettem.
- Channie minden rendben? – szólalt meg aggódó hangon Jongin, mire én csak mosolyogva arcon pusziltam.
- Miért ne lenne? - kuncogtam, ahogy pár tincse megcsikizte az arcomat.
Szerettem Jonginnal lenni, talán Baekhyun után kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, de ő tudta nagyon jól, hogy ha az én kis hercegem visszajön egyszer, akkor már többet nem fogok vele még csak találkozni sem. Mégis velem volt. Hogy miért? Ezt én magam sem tudom, de jól esett, hogy legalább ő lecsillapít néha.
- Már megint azon a buta roboton jár az agyad? Chanyeol el kéne felejtened, nem gondolod? – vetette olyan természetesen, mintha azt mondta volna, hogy milyen csúnyán szakad kint az eső.
Köpni-nyelni nem tudtam a kijelentésén, konkrétan arcon tudtam volna vágni az ilyen dolgai miatt. Nem egyszer játszotta már ezt be, mert tudta, hogy ugyan tényleg szét tudnám fojtogatni és hasonlók, de sosem tudnék hozzáérni, így biztosan nem.
- Nem buta robot, tudod, hogy életet mentett a jelenlétével – fordultam felé – szóval az ilyet most fejezed be, mert egyszer eljön az idő, hogy tényleg képes leszek megütni téged – álltam fel a kanapéról, és a cipőmhöz indultam. Nem akartam most Jongin sajnálkozó szövegét hallgatni, nem akartam látni szemeiben a hazugságot, csak sétálni akartam. Baekhyun után rohanni, újra csókolni, újra LÉTEZNI.
Felhúztam a cipőmet, felkaptam a kabátomat, és már a kilincsen volt a kezem, mikor Jongin megfogta a kezemet és óvatosan visszahúzott.
- Sajnálom… - motyogta maga elé – csak… ahj Chanyeol, tudom, hogy egy hülye pótlék vagyok, tudom, hogy te neked nem én kellek, hanem ő, de kérlek, nem várhatod mindig azt, hogy majd betoppan és minden megy tovább, úgy mint régen..
Szavai hatására könnyek gyűltek a szememben. Az a baj, hogy Jongin nem tudta, nem is akarta tudni azt, amit én Baekkie után éreztem. Sosem fog arra a ragaszkodási szintre eljutni, mint ahova én eljutottam. Megszorítottam a kilincset, görcsösen próbáltam nem elbőgni magam, de pár csepp csak ki libbent.
- Kim Jongin … amíg te nem érted meg, hogy én mit érzek iránta, addig ne ítéld el az érzéseimet, a tetteimet, sem azt, hogy mennyire és hogyan várom vissza… - motyogtam a végét, szinte már reszkettem az idegtől.
- Park Chanyeol, már nem olyan éveket írunk, hogy csak úgy beleszeressünk másokba. Ha nem tudnád, Baekhyun csak egy prototípus volt az apám gyárában, csak egy ócskavas, amit selejt darabokból rakattunk miattad össze – elengedte a kezem, s szavai hatására még a könnyeim is megfagytak.
Ennyi volt. Ahogy megfordultam a kezemet emeltem Jongin arca felé, de nem tudtam megtenni. Nem tudtam őt bántani, akármennyire is akartam. Inkább kinyitottam az ajtót, és előtte becsapva léptem ki a szakadó esőbe. Szinte azonnal csurom víz lettem, még ha kértem volna sampont és tusfürdőt haza se kellett volna mennem. De, mivel megint nem gondolkodtam előre, így csak a fülesemet bedugva a fülembe jártam a város utcáit. Szürke volt minden, mindenhol tökéletesre csinált robotok, rideg gépek. Bwáh nem szerettem itt élni!! Jobban szerettem, mikor még volt értelme annak, hogy elmész sétálni, amikor nem voltak unott hétköznapok, csak végig vigyorgott nappalok, összebújt éjszakák… ahh!!! Egy pocsolyába tapostam. Ahogy magamat néztem a vízben, eszembe jutott Baekhyun fura , mondhatni , félelme. Nem szerette az esőt, nem tartó jónak, hogy ha vele akkor mentem bárhova is. Mindig viccelődtem vele, hogy biztos majd berozsdásodik, elkopik és majd hancur közben kell őt megolajoznom. Ahogy ezek a gondolatok és az édes, értetlen arca eszembe jutott, magamtól mosolyodtam el. Rettentően hiányzott.
Órákkal később már otthon voltam, viszont egy furcsa cipőcske hevert az én cipőm helyén. Vállat vontam és úgy voltam vele, Jongin biztos valamelyik ökörarcút áthívta, és ha van olyan mázlim, tuti, hogy azt, amelyiket nem kedvelem. Nem törődöm arccal beléptem az előszobába, ahol édeskés illat csapta meg az orromat. Nem is akármilyen… nem is akárkié. Ahogy reflexből lehunytam a szemem, márt magam előtt láttam, s mikor kinyitottam ott állt, csodálatosan mosolygott. Fülig ért a mosolyom, odarohantam hozzá és megölelve bújtam be a nyakába. Talán el is sírtam magam, de most nem érdekelt. Csak az illatát éreztem, a meleg, mégis fémes ölelését, a kis pisze orrát, ahogy a nyakamba fúrta a fejét… Csodálatos volt!!!
- Úristen… - szólaltam meg ki tudja, hogy mennyi idő után – Baekhyun – csak álltam előtte és néztem a szépségét. Tökéletes… tökéletes, mint mindig. Ahogy a fehér ruha válláról lecsúszva mutatja meg fedetlen kis kulcscsontját, szinte csókkért kiált. Végig simítottam a kezén, összekulcsoltam ujjainkat, és kulcscsontjára csókot lehelve hajtottam rá a fejem.
- Channieee – hangja játékosan szólított, mintha most kedvesebb lenne, mintha… egy új programot raktak volna bele. Felemeltem a fejemet, és picit pirosló szemeibe néztem - Channie semmit sem változtál – simított végig az arcomon – kicsit hiányolom a csillogást a szemedből, de tényleg olyan vagy, mint régen – mosolygott édesen.
Szóhoz sem tudtam jutni, figyeltem ajka tökéletes mozgását, és rohadtul nem érdekelt a világból senki sem. Talán most kéne megtennem azt, amire már távozása óta várok..?
- Baekhyun… - suttogtam és oldalra néztem, majd megint vissza rá, de nem mondtam többet. Állát megfogva lassan húztam magam felé, ajkára lassan hajoltam rá. Puha volt, mint a legkönnyebb párna, édes, mint a méhek által legédesebbre csinált méz, finom, mint a nagyi legjobb sütije egy karácsonyi estén, tökéletes volt. Lassan csókoltam, mintha ez lenne az első, érzékien, csodálattal és hatalmas boldogsággal. És ő is így tett. Mozgatta ajkait, vissza csókolt, én pedig már nem voltam többet a Földön. Univerzumokat ugrottam át, időszámításokat átugorva tértem újra magamhoz. Baekyhun gépiesen emelte a kezét,túrt a hajamba és jobban húzott magához. Kirázott a hideg attól az érzéstől , melyet már oly’ rég éreztem. Derekánál fogva jobban magamhoz húztam őt én is, s próbálva kicsit több hangot kifacsarni belőle, egyik kezem felcsúszott az oldalán. Éreztem az aksijának a töltőjét, a kis peckét, ahol az oldalánál lévő kábeleket mutogatta nekem anno, újra tudtam, hogy végre van értelme élnem.
Halk torokköszörülés törte meg a csókunkat. Ahogy odakaptam a fejemet, Jongin volt az. Szomorúan, de őszintén mosolygott, miközben vakarta a tarkóját.
- Go…gondoltam jóvá teszem, ami elszúrtam neked…
- Jaj Jongin te nyomorék, te áhh –öleltem meg és nem tudtam a mosolyomat letörölni az arcomról. Újra együtt volt a csapatunk,és én nem is lehettem volna boldogabb.
A nap hátralévő részében csillogtak a szemeim, nem bírtam nem Baekhyun fogni, ölelni, puszilni és természetesen nem bírtam ezt Jonginnak megköszönni, viszont egyikük sem érezte valami jól magát. Még este a vacsinál sem szóltak nagyon egymáshoz, pedig Baekhyun főzött és most nem is olyan vészesen, de ha kutyakaját rakott volna elém, azt is megettem volna. Így is örültem, hogy az izgalom hevében le tudtam nyelni pár falatot. De visszatérve, tényleg nem voltak valami békésen egymással, persze nem veszekedtek de nem is nagyon beszélgettek. Vártam volna, hogy végre valaki megszólal, de, hogy én legyek az, azt kizártam.
Végül, sóhajtva megadtam magam és lenyeltem a falatocskámat.
- Oké, mi ez a fagyott légkör? Most én speciel tök boldog vagyok, hogy Baekhyun újra velem van, Jongin neked is örülnöd kéne,nem pedig itt savanyú képpel ülni…
- Ezt majd négyszemközt szeretném veled megbeszélni..
Nem beszélgettünk tovább, de még fürdésnél sem volt semmi sem, Egyszerűen megőrültem ettől, hogy nem voltak hajlandóak beszlgetni. Mikor Baekhyun lefeküdt pihenni, s oldalára fordult, rögtön hozzá bújtam. Átkaroltam, magamhoz húztam és nyakát kezdtem csókolgatni. Nem akartam tőle semmit sem,csak bújni és vele lenni. Viszont akaratlanul is elkezdtem éledezni, ahogy a kerekebbre csinált feneke hozzámért. Tényleg átalakíthatták, mert vékonyabb de formásabb lett, viszont az ujjaival –amik most a karomon táncolnak –nem tettek semmit sem. Ahogy felém fordult, és kinyitotta szemeit, mosolyogva néztem rá.
- Annyira hiányoztál, kicsi törpém – suttogtam a nyakába
- Sajnálom, muszáj volt elmennem…Jongin kért meg rá… - motyogta, mire azonnal felkaptam a fejem.
- MI!? Baekyhun nem hazudsz!?
- Nem…mondom…megkért, hogy menjek el, mert szeret téged…
Azonnal felpattantam, és átrohantam a szobájába, de sehol senki. Tágra nyílt szemekkel kapcsoltam fel a lámpát és láttam meg a kis cetlit az asztalon.
„Chanyeolie~~ !!
Tudom, hogy te őt szereted, de én érted bolondulok meg, és nem bírom ezt tovább elviselni. Azt mondják, hogy akit szeretünk, azt el kell engedni. Hát én elengedlek nem feltétlenül kell most szomorúnak lennek, légy boldog, miattad javítattam meg Baekhyunt ( kicsit hiba volt a processzorával …) , szóval … mosolyogj Yeollie
Jongin „
Köpni- nyelni nem tudtam hirtelen, hisz, az előbb még …vagyis na… Rémülten rohantam ki az ajtó elé, mikor épp beszállni készült a taxiba.
- Jongin – szóltam utána és boxerben na meg zokniban odafutottam hozzá.
Gondolom valamiféle sziát, vagy ölelést várt, de én kezét fogva magamhoz húztam és megcsókoltam. Faltuk egymás ajkait, szinte égtünk, hévvel csinálta, mégis tudta, hogy sosem fogja ezt velem újra tenni. Ahogy a hajamba túrva tépett meg pár hajszálat, tudtam, hogy itt a vég. Lassacskán, apró csókokkal elválltam tőle, elengedtem a kezét és picit mosolyogtam rá.
- Mindig el fogok menni, hogy kapjak egy ilyet – jegyezte meg boldog mosollyal az arcán- Viszont zokni van rajtad… - undorodott el a látványtól, ahogy lenézett
- Bolond, ilyenkor legalább jól jön – kuncogtam fel - köszönöm – öleltem meg – vigyázz magadra te nyomi – adtam neki egy barackot, majd mikor beült a kocsiba, becsuktam az ajtót s elhajtott.
Visszamentem, mikor már nem láttam a taxit, becsuktam az ajtót, levettem a zoknim és visszamentem Baekhyunhoz, aki épp az ágy szélén ülve nyomokdott magán valamit.
- Eszméletlen gyönyörű vagy – másztam oda hozzá és nyakába csókoltam
- Jongin? – fordult felém értetlenül.
- Elment, hogy mi boldogok lehessünk – öleltem át szerelmemet – nagyon szeretlek Baekhyun – bújtam hozzá és cirógatni kezdtem a karját
- Én is, Chanyeol …
Szomorúan sóhajtva újra hátradobtam magam a kanapén, újra csak az járt a fejemben, hogy milyen kis édesen huppant olykor az ölembe… mosolygott. Mosolygott, de már nincs itt…
Sóhajtva fordítottam fejem az ajtóra és próbáltam nem arra gondolni, hogy talán egyszer majd visszajön hozzám. Ahogy elmerültem a gondolataimban, már csak ujjak cirógatása hozott vissza. El is felejtettem.
- Channie minden rendben? – szólalt meg aggódó hangon Jongin, mire én csak mosolyogva arcon pusziltam.
- Miért ne lenne? - kuncogtam, ahogy pár tincse megcsikizte az arcomat.
Szerettem Jonginnal lenni, talán Baekhyun után kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, de ő tudta nagyon jól, hogy ha az én kis hercegem visszajön egyszer, akkor már többet nem fogok vele még csak találkozni sem. Mégis velem volt. Hogy miért? Ezt én magam sem tudom, de jól esett, hogy legalább ő lecsillapít néha.
- Már megint azon a buta roboton jár az agyad? Chanyeol el kéne felejtened, nem gondolod? – vetette olyan természetesen, mintha azt mondta volna, hogy milyen csúnyán szakad kint az eső.
Köpni-nyelni nem tudtam a kijelentésén, konkrétan arcon tudtam volna vágni az ilyen dolgai miatt. Nem egyszer játszotta már ezt be, mert tudta, hogy ugyan tényleg szét tudnám fojtogatni és hasonlók, de sosem tudnék hozzáérni, így biztosan nem.
- Nem buta robot, tudod, hogy életet mentett a jelenlétével – fordultam felé – szóval az ilyet most fejezed be, mert egyszer eljön az idő, hogy tényleg képes leszek megütni téged – álltam fel a kanapéról, és a cipőmhöz indultam. Nem akartam most Jongin sajnálkozó szövegét hallgatni, nem akartam látni szemeiben a hazugságot, csak sétálni akartam. Baekhyun után rohanni, újra csókolni, újra LÉTEZNI.
Felhúztam a cipőmet, felkaptam a kabátomat, és már a kilincsen volt a kezem, mikor Jongin megfogta a kezemet és óvatosan visszahúzott.
- Sajnálom… - motyogta maga elé – csak… ahj Chanyeol, tudom, hogy egy hülye pótlék vagyok, tudom, hogy te neked nem én kellek, hanem ő, de kérlek, nem várhatod mindig azt, hogy majd betoppan és minden megy tovább, úgy mint régen..
Szavai hatására könnyek gyűltek a szememben. Az a baj, hogy Jongin nem tudta, nem is akarta tudni azt, amit én Baekkie után éreztem. Sosem fog arra a ragaszkodási szintre eljutni, mint ahova én eljutottam. Megszorítottam a kilincset, görcsösen próbáltam nem elbőgni magam, de pár csepp csak ki libbent.
- Kim Jongin … amíg te nem érted meg, hogy én mit érzek iránta, addig ne ítéld el az érzéseimet, a tetteimet, sem azt, hogy mennyire és hogyan várom vissza… - motyogtam a végét, szinte már reszkettem az idegtől.
- Park Chanyeol, már nem olyan éveket írunk, hogy csak úgy beleszeressünk másokba. Ha nem tudnád, Baekhyun csak egy prototípus volt az apám gyárában, csak egy ócskavas, amit selejt darabokból rakattunk miattad össze – elengedte a kezem, s szavai hatására még a könnyeim is megfagytak.
Ennyi volt. Ahogy megfordultam a kezemet emeltem Jongin arca felé, de nem tudtam megtenni. Nem tudtam őt bántani, akármennyire is akartam. Inkább kinyitottam az ajtót, és előtte becsapva léptem ki a szakadó esőbe. Szinte azonnal csurom víz lettem, még ha kértem volna sampont és tusfürdőt haza se kellett volna mennem. De, mivel megint nem gondolkodtam előre, így csak a fülesemet bedugva a fülembe jártam a város utcáit. Szürke volt minden, mindenhol tökéletesre csinált robotok, rideg gépek. Bwáh nem szerettem itt élni!! Jobban szerettem, mikor még volt értelme annak, hogy elmész sétálni, amikor nem voltak unott hétköznapok, csak végig vigyorgott nappalok, összebújt éjszakák… ahh!!! Egy pocsolyába tapostam. Ahogy magamat néztem a vízben, eszembe jutott Baekhyun fura , mondhatni , félelme. Nem szerette az esőt, nem tartó jónak, hogy ha vele akkor mentem bárhova is. Mindig viccelődtem vele, hogy biztos majd berozsdásodik, elkopik és majd hancur közben kell őt megolajoznom. Ahogy ezek a gondolatok és az édes, értetlen arca eszembe jutott, magamtól mosolyodtam el. Rettentően hiányzott.
Órákkal később már otthon voltam, viszont egy furcsa cipőcske hevert az én cipőm helyén. Vállat vontam és úgy voltam vele, Jongin biztos valamelyik ökörarcút áthívta, és ha van olyan mázlim, tuti, hogy azt, amelyiket nem kedvelem. Nem törődöm arccal beléptem az előszobába, ahol édeskés illat csapta meg az orromat. Nem is akármilyen… nem is akárkié. Ahogy reflexből lehunytam a szemem, márt magam előtt láttam, s mikor kinyitottam ott állt, csodálatosan mosolygott. Fülig ért a mosolyom, odarohantam hozzá és megölelve bújtam be a nyakába. Talán el is sírtam magam, de most nem érdekelt. Csak az illatát éreztem, a meleg, mégis fémes ölelését, a kis pisze orrát, ahogy a nyakamba fúrta a fejét… Csodálatos volt!!!
- Úristen… - szólaltam meg ki tudja, hogy mennyi idő után – Baekhyun – csak álltam előtte és néztem a szépségét. Tökéletes… tökéletes, mint mindig. Ahogy a fehér ruha válláról lecsúszva mutatja meg fedetlen kis kulcscsontját, szinte csókkért kiált. Végig simítottam a kezén, összekulcsoltam ujjainkat, és kulcscsontjára csókot lehelve hajtottam rá a fejem.
- Channieee – hangja játékosan szólított, mintha most kedvesebb lenne, mintha… egy új programot raktak volna bele. Felemeltem a fejemet, és picit pirosló szemeibe néztem - Channie semmit sem változtál – simított végig az arcomon – kicsit hiányolom a csillogást a szemedből, de tényleg olyan vagy, mint régen – mosolygott édesen.
Szóhoz sem tudtam jutni, figyeltem ajka tökéletes mozgását, és rohadtul nem érdekelt a világból senki sem. Talán most kéne megtennem azt, amire már távozása óta várok..?
- Baekhyun… - suttogtam és oldalra néztem, majd megint vissza rá, de nem mondtam többet. Állát megfogva lassan húztam magam felé, ajkára lassan hajoltam rá. Puha volt, mint a legkönnyebb párna, édes, mint a méhek által legédesebbre csinált méz, finom, mint a nagyi legjobb sütije egy karácsonyi estén, tökéletes volt. Lassan csókoltam, mintha ez lenne az első, érzékien, csodálattal és hatalmas boldogsággal. És ő is így tett. Mozgatta ajkait, vissza csókolt, én pedig már nem voltam többet a Földön. Univerzumokat ugrottam át, időszámításokat átugorva tértem újra magamhoz. Baekyhun gépiesen emelte a kezét,túrt a hajamba és jobban húzott magához. Kirázott a hideg attól az érzéstől , melyet már oly’ rég éreztem. Derekánál fogva jobban magamhoz húztam őt én is, s próbálva kicsit több hangot kifacsarni belőle, egyik kezem felcsúszott az oldalán. Éreztem az aksijának a töltőjét, a kis peckét, ahol az oldalánál lévő kábeleket mutogatta nekem anno, újra tudtam, hogy végre van értelme élnem.
Halk torokköszörülés törte meg a csókunkat. Ahogy odakaptam a fejemet, Jongin volt az. Szomorúan, de őszintén mosolygott, miközben vakarta a tarkóját.
- Go…gondoltam jóvá teszem, ami elszúrtam neked…
- Jaj Jongin te nyomorék, te áhh –öleltem meg és nem tudtam a mosolyomat letörölni az arcomról. Újra együtt volt a csapatunk,és én nem is lehettem volna boldogabb.
A nap hátralévő részében csillogtak a szemeim, nem bírtam nem Baekhyun fogni, ölelni, puszilni és természetesen nem bírtam ezt Jonginnak megköszönni, viszont egyikük sem érezte valami jól magát. Még este a vacsinál sem szóltak nagyon egymáshoz, pedig Baekhyun főzött és most nem is olyan vészesen, de ha kutyakaját rakott volna elém, azt is megettem volna. Így is örültem, hogy az izgalom hevében le tudtam nyelni pár falatot. De visszatérve, tényleg nem voltak valami békésen egymással, persze nem veszekedtek de nem is nagyon beszélgettek. Vártam volna, hogy végre valaki megszólal, de, hogy én legyek az, azt kizártam.
Végül, sóhajtva megadtam magam és lenyeltem a falatocskámat.
- Oké, mi ez a fagyott légkör? Most én speciel tök boldog vagyok, hogy Baekhyun újra velem van, Jongin neked is örülnöd kéne,nem pedig itt savanyú képpel ülni…
- Ezt majd négyszemközt szeretném veled megbeszélni..
Nem beszélgettünk tovább, de még fürdésnél sem volt semmi sem, Egyszerűen megőrültem ettől, hogy nem voltak hajlandóak beszlgetni. Mikor Baekhyun lefeküdt pihenni, s oldalára fordult, rögtön hozzá bújtam. Átkaroltam, magamhoz húztam és nyakát kezdtem csókolgatni. Nem akartam tőle semmit sem,csak bújni és vele lenni. Viszont akaratlanul is elkezdtem éledezni, ahogy a kerekebbre csinált feneke hozzámért. Tényleg átalakíthatták, mert vékonyabb de formásabb lett, viszont az ujjaival –amik most a karomon táncolnak –nem tettek semmit sem. Ahogy felém fordult, és kinyitotta szemeit, mosolyogva néztem rá.
- Annyira hiányoztál, kicsi törpém – suttogtam a nyakába
- Sajnálom, muszáj volt elmennem…Jongin kért meg rá… - motyogta, mire azonnal felkaptam a fejem.
- MI!? Baekyhun nem hazudsz!?
- Nem…mondom…megkért, hogy menjek el, mert szeret téged…
Azonnal felpattantam, és átrohantam a szobájába, de sehol senki. Tágra nyílt szemekkel kapcsoltam fel a lámpát és láttam meg a kis cetlit az asztalon.
„Chanyeolie~~ !!
Tudom, hogy te őt szereted, de én érted bolondulok meg, és nem bírom ezt tovább elviselni. Azt mondják, hogy akit szeretünk, azt el kell engedni. Hát én elengedlek nem feltétlenül kell most szomorúnak lennek, légy boldog, miattad javítattam meg Baekhyunt ( kicsit hiba volt a processzorával …) , szóval … mosolyogj Yeollie
Jongin „
Köpni- nyelni nem tudtam hirtelen, hisz, az előbb még …vagyis na… Rémülten rohantam ki az ajtó elé, mikor épp beszállni készült a taxiba.
- Jongin – szóltam utána és boxerben na meg zokniban odafutottam hozzá.
Gondolom valamiféle sziát, vagy ölelést várt, de én kezét fogva magamhoz húztam és megcsókoltam. Faltuk egymás ajkait, szinte égtünk, hévvel csinálta, mégis tudta, hogy sosem fogja ezt velem újra tenni. Ahogy a hajamba túrva tépett meg pár hajszálat, tudtam, hogy itt a vég. Lassacskán, apró csókokkal elválltam tőle, elengedtem a kezét és picit mosolyogtam rá.
- Mindig el fogok menni, hogy kapjak egy ilyet – jegyezte meg boldog mosollyal az arcán- Viszont zokni van rajtad… - undorodott el a látványtól, ahogy lenézett
- Bolond, ilyenkor legalább jól jön – kuncogtam fel - köszönöm – öleltem meg – vigyázz magadra te nyomi – adtam neki egy barackot, majd mikor beült a kocsiba, becsuktam az ajtót s elhajtott.
Visszamentem, mikor már nem láttam a taxit, becsuktam az ajtót, levettem a zoknim és visszamentem Baekhyunhoz, aki épp az ágy szélén ülve nyomokdott magán valamit.
- Eszméletlen gyönyörű vagy – másztam oda hozzá és nyakába csókoltam
- Jongin? – fordult felém értetlenül.
- Elment, hogy mi boldogok lehessünk – öleltem át szerelmemet – nagyon szeretlek Baekhyun – bújtam hozzá és cirógatni kezdtem a karját
- Én is, Chanyeol …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése