Kérsz egy teát? / ismerősömnek írt fici nem yaoi /

Zord hideg rázta meg ma Busant. Minden fehérbe öltözött, a szél sem fújt, viszont a világos lepel folyamatosan borította be a város minden egyes részét. Az utcákon kézen fogva párok ezrei mászkáltak, mosolyogtak egymásra, van , aki kutyával haladt el, van ki csak magában, kullogva, lehajtott fejjel. Valahogy nem gondoltam volna, hogy télen ennyi szerelmes pár merészkedik ki, hisz ilyenkor a legjobb összebújni a meleg kandalló előtt, forró csokit szürcsölve, egymás kezét a végletekig simogatva… Ah. Hiányzik , de nem tehettem ellene. Ő most valahol fellépésen van, talán most a legújabb, legszebb barátnőjét karolja át… 

Észre sem vettem, de arcomat végigszántotta egy könnycsepp, ahogy a vele eltöltött időkre gondoltam.
Még, mikor iskolába járt akkor ismerkedtünk meg. Amikor belépett az osztályba, és széles mosolyát mutatva felém, leült a mellettem lévő székre, tudtam, hogy valami elkezdődött. Keze puha volt, mikor megfogtuk egymás tenyerét bemutatkozás céljából, arcáról a mosolyt pedig nem lehetett letörölni. Azon az órán csak a neve csengett a fülemben , Park Chanyeol. Ahogy a mély hangján ki ejti a nevét, szinte érzéki volt mégis gyermeki és ártatlan, minden egyben volt, már a hangja alapján is tökéletes ember volt, pedig még nem is mutált. Onnantól kezdve minden nap együtt voltunk. A legjobb barátokká, és cinkostársakká váltunk. Vittük a másikat a rosszba, ha kellett én voltam aki őt kihúztam, volt, hogy ő mentett ki egy-egy baklövésemből, összességében nagyon is jól elvoltunk egymással. Mégis volt valami, ami nagyon piszkálta a csőrömet, a barátnője. Bezony, Park Chanyeol akkoriban még foglalt préda volt a számomra, de ahogy elnéztem a nagyra becsült barátnőjét, nem is foglalkozott vele. Csak az számított neki, hogy egy olyan ember, mint Channie van mellette, aki mellett kitűnhet a tömegből, undorítóan felvágott vele, persze Chanyeolt ezek nem érdekelték, hisz elmondása szerint rettentően szerelmes volt.
Teltek a hónapok, eltelt az első éve, az első szünetem nélküle. Nem szeretném mondani, hogy mennyire mély depresszióba estem azon a nyáron. Amikor csak tudtam beszéltem vele, de találkozni talán egyszer vagy kétszer tudtunk, hisz titokban ő már az SM egyik kis tanonca volt. Végül lassan és nem biztosan de elment az a nyár, és már alig vártam, hogy újra rám mosolyogjon az én kicsi vírusom. Amint meghallottam a mély nevetését első nap a teremben ülve olyan szinten pattantam ki onnan, mintha a rég nem látott anyámat hallottam volna, és szaladtam oda a teremajtó elé. Izgatottan toporzékoltam, mikor kinyílt az ajtó és végre meg tudtam ölelni az én óriásomat. Bújtam a mellkasába, csak érezni akartam az illatát, a melegségét, a mindenét. Amikor ő is átölelt, akkor minden megszűnt körülöttem. Tudtam, hogy valami több van köztünk, de ez igazán csak a zene óránkon mutatkozott meg. Kint voltunk a természetben, szeptemberhez képest gyönyörű idő volt. Hozta magával a gitárját ki a suli udvarra, egymás mellett sétáltunk, beszélgettünk, majd mikor leültünk a fűbe már játszani kezdett. Gyönyörű volt, átélt minden dallamot, amit csak elő tudott varázsolni. Végig a húrokat nézte, s mikor dúdolni kezdett rám emelte a tekintetét. Csillogott, mint a legértékesebb gyémánt, mosolya gyermeki volt, mint mindig, mégis most annyi komolyság volt benne, hogy a vállára hajtott fejemmel csak jobban bújtam hozzá. Megrémített a tudat, hogy neki van barátnője, de mentett a felemelő érzés, hogy most velem van ily’ közelségben, rám néz így, rám mosolyog. Nekem is görbült a szám, és most nem lefelé, hanem a leggyönyörűbben felfelé. Vége lett az órának, de mi még ott ültünk kint. Átkarolta a vállamat, felemelte az államnál fogva a fejemet és tekintetemet keresve simított végig az arcomon.
- Gyönyörű vagy – suttogta a fülembe miközben a mögé tűrt egy tincset.
Megremegtek a lábaim, ostorként hatott rám a hangja, de nem tudtam hirtelen reagálni semmit sem. Ahogy apró puszikkal öntötte el az arcomat, egyre jobban bújtam hozzá és nem akartam ezt az egészet elhinni. Végül ajkai az enyémtől voltak pár milliméterre, de még ekkor sem lépett.
- És…és a barátnőd… ? – habogtam és haját simogattam.
- Mind végig azt mondtam, hogy szerelmes vagyok, egy szóval sem említettem, hogy belé – majd ajkait az enyémen pihentette meg.

Kihozták a teámat, én pedig visszafordultam az ablakból, egyenesen a kedves kiszolgáló lányra. Kedvesen mosolygott rám, megsimogatta a vállamat, majd meghajolva hagyott újra egyedül. Kedves volt, mindig tudta, hova kell készítenie a helyemet, mindent úgy rakott , ahogy szeretem, az ablakon is tökéletesen kiláttam. Ahogy a buborékokat megkevertem az itókámban, újra mosolyra húzódott a szám. Majd belekortyoltam és másodpercnyi boldogság borította el a testemet. Lehunytam a szemem, gondolkodtam, relaxálódtam, majd egy egész jó kis dallam szakította meg mind ezen tevékenységemet. Pörgős dallam, jó szöveg, néhány tini felkiáltott, hogy „Í.EKSZ.ÓÓ” én meg csak néztem rájuk, hogy most mi az isten bajuk van – bevallom, nem igazán követtem az eseményeket Chanyeol óta. Páran még kiabáltak, de lenyugodtak, majd egy nagyon is ismerős hang ütötte meg a fülemet. Ez…ez a mély suttogás, ez a hangszín, ez…ez ő! De mégis, hogyan!? Vagy miként? Miért ma!? Miért most…?
Görcsösen haraptam a buborékomra, lehajtottam a fejem, és új fajta érzések törtek elő.  Ajkamat harapva próbáltam nem a csókjára, érintésére és tekintetére gondolni, mintha már most menekültem volna, mintha nem is én lettem volna ez az egész. Mindenem remegni kezdett, összezuhanva ültem a kis zugomba, mikor valaki leült mellém hideget és pár hópelyhet hozva magával. Összerezzentem és lassan az idegenre emeltem a tekintetem.
- Teh….? – csak ennyit tudtam neki suttogni ahogy arcomon végig siklottak könnyeim
- Ki már lenne? – mosolygott rám, ugyan azzal a gyerek mosollyal, napszemüvegét levéve megvillantotta gyermekien csillogó szemeit, én pedig újra szerelmes lettem – Mégis ki más merne rajtam kívül ide…
- Hagyj békén – vágtam közbe a mondandóját, mert nem  voltam rá kíváncsi, vagy mert féltem, hogy amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnik el, és megint csak valami hatalmas feketeséget hagy maga után.
Néma hallgatás következett, nem szóltunk egymáshoz, nem voltam hajlandó vele beszélni, pedig annyira érzéki volt még az is ahogy levegőt lassan kiszuszogta kicsit taknyos orrából, ahogy kezét emelve kért egy teát magának, mondván a szokásosat kéri, mély hangjától újra megremegtem, szinte bizsergetett a vágy, késztetett arra, hogy csak a vállára hajtsam a fejét, miközben ő újra simogat. De nem tettem így, nem akartam ezt…
- Chanyeol mennem kell… - ittam meg gyorsan a teámat, és felpattantam – sajnálom. Kérlek, sose feledd, hogy honnan kezdted – megsimítottam értetlen kis arcát, aprót mosolyogtam rá – mintha bíztatnám magamat és őt is -, majd kabátomat felkapva mentem ki az üzletből. Abban a pillanatban,amint kiléptem könnyek milliói támadtak meg, érzelmek ezrei ostromoztak, borzalmak százezrei sorakoztak csatát vívni a normális tettekkel. Borzalmasan összetörtem, össze akartam esni, letérdelni, a betont verni ,nem érdekel, hogy ki mennyire fog hülyének nézni, ki kellett adnom valahogy, vagyis csak ki kellett volna, de Chanyeol nem engedte. Megtartotta a kezemet mikor már estem volna össze. Nem tudom, hogy mikor jött ki utánam, mennyit látott a szenvedésemből, de ahogy maga felé fordított én azonnal hozzá bújtam.
- Uhtállak – szipogtam neki és erősen kapaszkodtam fekete szövetkabátjába.
Nem mondott semmit sem, csak szorosan ölelve tartott az élők közt, fejemet simogatni kezdte  miközben apró csókokat lehelt rá. Annyira jól esett minden érintése, annyira hiányzott az évek alatt, de még így sem tudtam elfelejteni azt az érzést, amit akkor és most kiváltott belőlem. Közelebb totyorogtam hozzá, karjaimat felvezettem a nyaka köré, de az egyik tovább kalandozott. Hajába túrva –szinte – nyomtam jobban nyakamba a buksiját, szorítottam, nehogy elmenjen, féltem attól, hogy ez csak egy álom, hogy a hó eséssel együtt fog újra eltűnni.
- Kérlek ne – suttogta fülembe, hogy csak én halljam – sajnálom, gyere vissza hozzám- megcsuklott a hangja, valami nedvesség is átitatódott pár hajtincsemen – kérlek – szipogta, de nem eresztett volna.
Sosem volt az a síros típus, inkább csak mosolygott, kedvesen, minthogy bárki lássa a könnyeit, de most sírt. Életem szerelme a vállamon sír, miközben görcsösen küzdünk a másikért.
- El sem mentem, lökött – szipogtam miközben mosolyogva emeltem fel a fejét – sosem felejtettelek el, sosem néztem másra, mikor elmentél mellőlem, soha egyetlen percre nem inogtam meg irántad, Park Chanyeol, örökké te voltál, te vagy, te leszel az én egyetlen happy virusom, senki soha nem fog tudni ez ellen tenni  - mondtam mind ezt a szemébe, miközben letöröltem egy könnycseppjét.
Gyermeki pimaszsággal mosolygott rám miközben egyre közelebb hajolt, s végül ajkai az enyémen pihentek meg.
Gyönyörű csók volt, a hó éppen esett, a tömeg is zsibongott, mégis az érzékeim, legfőképp az érzéseim most csendben voltak, nyugodtan sorakoztak a helyükön, miközben édes , kis happy ajkakat ízleltem. Nem volt sem hosszú, sem rövid , sem kibékülős , sem megbocsájtós, ez olyan… rég láttalak csók volt. Tökéletes. Miután elvállt tőlem, mosolygott a hatalmas vigyorával, elálló füleitől csak még inkább kis fiús arcát fürkészve duruzsolt újabb szavakat a fülembe:
- Mit szólnál, ha randiznánk? – nézett rám boldogan
- És…hol ? Meg mikor!? – érdeklődtem, miközben ujjait kutatva kulcsoltam össze őket.
- Itt és most – mosolygott diadalittasan – kérsz egy teát?

Azóta is mi vagyok Dél-Korea legboldogabb párja! 

KaiSoo VI. fejezet -with KaiYeol yehet -

JONGIN POV.

- Na elmegyünk? – bökdöstem meg Soomint, miután nem válaszolt már nekem vagy öt perce.
- Mi? Ja persze. Vagyis várj nem tudunk, ma dolgoznom kell menni – nézett rám barna szemeivel és lekonyult az édes ajka.
- Jaj ne csak ezt ne – térdeltem fel hozzá és mosolyra húztam  a száját – akkor bekísérlek mit szól hozzá? – mosolyogtam rá és pusziltam ajkaira. Azonnal mosolyra fakadt ő is.
Még egy picit beszélgettünk, majd mind ketten rendes ruhát kapva magunkra elindultunk az SM félelmetes épülete felé. Kezét fogtam egész úton. Annyira szerettem vele lenni! De persze a másodlagos szerelmeimet sem hagyhattam otthon. Mind a három kis csöpségemet magammal hoztam az útra. Soomin szerintem nem bánta, de azért valljuk be, előtte nekem csak a kutyáim és Kyungsoo….vagyis nem, csak a kutyáim léteztek.
El kell felejtenem Kyungsoot, kiverni a fejemből és csak Soominre kell gondolnom, hogy milyen gyönyörű, hogy milyen boldog vagyok, amiért nekem ő itt van. Más nem járhat a fejemben.
Minden pillanat egy ajándék volt Soominnal, mint ahogy azok is, amiket most élünk meg. Ahogy ujjaink összefonódva melegítették egymást, az illata újra simogatta az orrom, szinte olyan volt, mint mikor először találkoztunk. Felemelt az égbe, és ott is tartott.
Minden tökéletes volt, a kutyák is élvezték az utat, mi is, miután még megálltunk egy bubble tea-t venni, persze Soomin itt is ellenkezett, de az istenért is, Kim Jonginnal van együtt nem várhatja, hogy majd hagyom, hogy mindent magának vegyen meg! Hát na! Elvégre az ura vagyok, és nekem illik mindent megvenni neki, amit csak becses ajkai közül ki nem szökik.

Amikor odaértünk, a kutyákat a recepción hagytam, hisz a kutyáim sajnos nem jöhettek velem, így teljesen bekísértem, fel az irodájába, ahol dolgozott. Jól ismertek már az épületben minket, így nem lepődtek már meg rajtunk. Amikor beléptem az irodába, senki sem volt ott, viszont valami érthetetlen oknál fogva rám jött a jól ismert kangörcs. Miért találom izgatónak azt, hogy ha lebukhatunk? Miért kell nekem most és azonnal!? Időm sem volt gondolkoznom, amint Soomin is belépett és becsukta az ajtót, nekidöntöttem és megcsókoltam. Faltam ajkait, szinte menekültem közéjük, hisz gondolataim sunyiban újra Kyungsoo felé kanyarodtak. Azok a húsos ajkak, a körmei, amint belém vésődnek… Nincs itt de felizgat, Do Kyungsoo utállak, szívből. Amint Soomin is feléledt, hajamat túrta, és vadul kapott ajkaimra. Szerettem mikor ilyen, ilyen ….ön maga. Fenekébe markoltam, nyakára tapasztottam ajkaimat, becéztem, néhol hagytam egy nyomot, mire eltolt és nyögve nézett szemeimbe.
- Jhongin ne itth – suttogta a szavakat, néhol meg is állt. Egyem meg de aranyos ilyen felizgult arccal.
- Nincs itt senki, Soomin vasárnap van, csak te dolgozol, meg a recepciós – vigyorogtam és végig táncoltattam ujjaimat a gerince vonalán – és ne tagadd le, hogy őrületes vágyat érzel ez – itt a nem épp nyugodt állapotban lévő farkamra tettem a kezét – iránt – suttogtam ajkaira a szavakat és benyúltam a pólója alá.


Amikor már visszaindultam a kutyáimért, elköszönve Soomintól, megigazítottam a kósza tincseimet. Tény, kicsit egymásnak estünk, de ez szerintem természetes , hogy ha két ember közt még ennyire ég a tűz. Alsó ajkamba harapva köszöntem el a portástól, és hoztam el a kutyáimat. Lassan sétáltunk, a kutyusok élvezték, hogy végre nem csak pár percet voltak lent. Haza felé úton leültem egy padra, minden kutyám mellettem pihent, aranyosan fújták ki az eddig nagy séta fáradalmait. Ahogy néztem őket, mosolyra húzódott a szám, ajkaim közül meleg párafelhő szivárgott ki, és szinte éreztem Park Chanyeolnak azt a fajta érintését, amit addig nem is gondoltam volna.

Komor reggelre ébredtünk, valamilyen oknál fogva nem az ágyamban, hanem a földön fekve keltem fel. Morcosan és nem mellesleg eléggé kócosan néztem körbe, hogy egyáltalán hol lehetek. Fura volt, mert nem láttam Do szétszórt papucsát, hanem valami kutyás mamusz figyelt rám és… zoknik. Gyerekek én sosem féltem semmitől – kivéve néhány dologtól – de mindig is azt mondtam, hogy a zoknit azért hozták létre, hogy engem idegesítsenek vele. Egyszerűen fúj volt. De ez most lényegtelen. Túltéve magam a „ zokni-sokkon”, felültem, majd megpillantottam egy még igencsak önmagáról nem tudó Chanyeolt, ahogy olyan szinten falja Baekhyun ajkait, hogy már félelmetesen bejött. Nem, nem voltam meleg, még csak hajlamom sem volt rá, bár előző este is nagyon összegabalyodtam CHanyeolal, legalábbis az tuti, hogy egyszer nekinyomott a falnak „ SMÁROLJUNK” címszóval és lekapott. Mit ne mondjak, ahogy még mindig szugeráltam a párt, felötlött bennem az, hogy esetleg jó lenne Baekhyun helyébe bújni és én lehetnék azt, akit Chanyeol így fal. ÚRISTEN KIM JONGIN MI TÖRTÉNT VELED!? Először is, nem vagy buzi, kettő meg, Baekhyun lányos, szóval ha úgy vesszük Chanyeol sem buzi, csak annyira szeret seggre menni, hogy már a lányos pasikra is megy…ugye?
Mi alatt én ezt levezettem, Baekhyun ellökte – aki az átivott éjszaka után, még mindig rettentően ittas – Chanyeolt, és kiviharzott a szobából én meg ott maradtam egy kanos, részeg Chanyeolal. Sóhajtva keltem fel, fájó derékkal és lépkedtem – nem inkább csoszogtam – oda az ágyhoz.
- Ah Chanyeol mi volt tegnap? – nyújtózkodom előtte, majd felé fordulva kómásan mosolygva ülök le elé.
- Az szívem, hogy annyiszor voltunk egymás szájába, hogy Baekhyun féltékenységi jelentett rendezett, és még ekkor is odajöttél hozzám, megszívtad a nyakam, és csak annyit mondtál neki, szívd ki a faszom, ha nem tetszik, hogy mostantól én vagyok Chanyeollal – vigyorodott el és mászott felém de csak lassan.
Elvörösödtem, magam elé nézve szorítottam ökölbe a kezem. Nem lehettem ilyen, Ilyen buzis. Most komolyan mit gondoltam én? Ennyit inni, nem is emlékszem ilyenre.
Gondolkodásomat a halk sóhajom és annak okozója szakította meg. Ahogy a meleg és még alkohol fűtötte lehelete súrolta a nyakamat, kezei már gombolták a félig begombolt ingemet. Egyik karommal a hátam mögé támaszkodtam, míg a másikkal tarkójánál markolásztam a haját. Chanyeol olyat hozott ki belőlem amit nagyon kevesen, viszont neki ott van Baekhyun, aki bármikor bejöhet, így – sajnálatos módon de- ellöktem magamtól.
- Chanyeolh ezt nem szabad – keltem fel az ágyról és mentem volna az ajtó felé, de Chanyeol neki lökött annak.
- Kicsi Jonginka ne hidd, hogy olyan könnyedén elszabadulsz tőlem – suttogta a fülembe, miközben kezei a mellkasomon barangoltam – csak nézd meg most, hagyod, hogy hozzád érjek… - suttogta a nyakamra, de kezdtem nagyon nem bírni ezt az egészet. Az a mély hang az őrületbe kergetett.
- Ishtenem Chanyeol ne kínozzh – sóhajtottam fel ahogy végig simítottam a tarkóján és felemeltem a fejét.
Az a perverz vigyor... ajkamba haraptam, majd ő egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám.
- Most már nem érdekel Baekhyun ?  - suttogta ajkaimra, miközben lassan már kóstolgatta őket.
- Chanyeol most komolyan…. – kaptam be az épp simogatásra induló nyelvét, mire felmordult és csak jobban passzírozott az ajtónak. Felnyögtem, amint megéreztem magamhoz ennyire közel, de nem érdekelt, csak szívtam és haraptam a nyelvét. Végül nem csókolt meg, hagyta, hogy játsszak vele , miközben ő már a combomon kalandozott. Először csak simogatta, majd végig karmolta és vadul kapott ajkaimra. Alulról túrtam a hajába, próbáltam nem hangos lenni, de az istenért is, Chanyeol kegyetlen jól csinálta a dolgát. Ahogy nyelve táncolt az enyémmel, alfele csak jobban dörzsölődött hozzám, miután már a lában a derekán volt, én pedig csak túrtam a haját, hagyva, hogy azt tegyen velem amit akar.
Először a nyakamat kezdte el kényeztetni, aztán ahogy az ujjai végig táncoltak a mellkasomon, elvesztettem a fejemet. Alig pár perce voltam így férfival, nem mellesleg az egyik leghelyesebb taggal – utánam persze – de már hatalmas vágyat éreztem arra, hogy kielégítsem olyan szinten, ahogy még Baekhyun sem tudná. Fordítottam a helyzetünkön, most ő volt az ajtónál. Nem vártam sokat, leszedtem róla a maradék ruhákat, miközben vastagra szívott ajkaimmal tapogattam be fedetlenné vált mellkasát. Ahogy haladtam lejjebb, úgy térdeltem le fokozatosan elé…

Hangos zenére és rettentő hidegre keltem fel. Basszus elaludtam, kint és rettentő hideg lett! Gyorsan a kezembe kapom a már gondolom régóta csörgő telefonomat, és elindulok a kutyákkal, persze azt sem tudom, hogy merre megyek hirtelen. Ah ez az álmodozásdi nagyon nem tett nekem jót. Főleg azért, mert újra , mondhatni, átéltem az egészet – amit nem bántam annyira – viszont, Chanyeol közel sem volt olyan jó, mint Do vagy Soomin. Ahs, mindegy, talán most valami jó hírrel szolgálnak mert most az jól esne. Ahogy beestem a lakásunkra, akkor vettem észre, hogy a telefonomat a kezemben tartottam, de alapjáraton nem vettem fel. Elengedtem bent a kutyákat, s végül felvettem.
- KIM KURVA JONGIN HOL A FASZOMBA VAGY MÁR!? – üvöltött…nem is sipított le egy igen csak ingerült Suho. Suho tud ilyen is lenni?
- Most értem haza, de ti merre vagytok? Sehol  senki és minden szanaszét van  - néztem kicsit körben a nappaliban.
- Told a kórházba a seggedet, Kyungsoonak betört a feje – majd letette.
Amint meghallottam, hogy mi történt már rohantam is. Ha bármi történt Do-val én…én nem bocsájtom meg magamnak! Szeretem, nem veszíthetem el…. még nem….


D.O POV

Nem éreztem Jongin jelenlétét. Nem éreztem én már semmit, hisz én már csak egy test vagyok… de… akkor miért látom, ahogy a többiek zokognak miattam….?
(személyes megjegyzés: a fici közben csak az xoxo és a don't go-t hallgattam........ elég érdekes jeleneteket lehet alattuk összehozni :DDDDDD )