We Are One - Be a man /KRay /

                                                                  Unottan nyúlt a fagyasztóban tárolt jégkockákhoz, fagyosan tekintettel bele dobta poharának tartalmába, s figyelte, ahogy a folyadék hatására megtörnek, berepednek, éles, pukkanó hangot kiadva, mint nem olyan rég szíve is átélt, mikor Wu Yifan kilépett az életéből. Remegve emelte ajkaihoz az üvegtárgyat, kortyolva egy kis nedűt, majd a fagyasztó ajtaját becsukva lehunyta pilláit, s a vele eltöltött időkre gondolt. Yixing most először sírta el igazán magát Wufan távozása óta... 

*


Lágyan simította végig vékony, fehér ujjait a zongora finom billentyűin. Csodálatos hangot varázsolt, szinte érezte, hogy a zene minden lelki baját kivégzi. Órákon át volt képes ilyen szinten kiadni magából mindent, elvarázsolva az éppen nyitott ajtó előtt elhaladó pár diákot, de mikor megunta, vagy ujjai feladták a harcot, sóhajtva simított a le ujjait, s eddig csukva tartott szemét a beszűrődő fény zavarta meg. Halkan felállt, megtörölte a szeméből esetleg előjövő pár könnycseppet, megigazította tökéletesre kötött nyakkendőjét, és már kapta is volna fel a táskáját, mikor egy mély hang zavarta meg.
- Neked nem nyelvórán kéne lenned, Yixing? – támaszkodott meg az illető az ajtófélfának döntve vállát, karjait összefonva maga előtt, s egyik szemöldökét felemelve.
- De..de… - dadogta Yixing – de most nincs menni kedvem maradni zongora játszani – zavarodott össze mondatában, összekeverve ezzel a helyes sorrendet, mellyen a másik csak mosolygott. Szerette Yixing ezt a mosolyt, de most csak zavartan vakarta meg a kis buksiját, és próbált vissza emlékezni arra, hogy mit is mondott.
Míg Yixing a gondolatait szedte össze, addig a rideg kinézettel és nem mellesleg kicseszett jó ízléssel megáldott magas fiatalember, lágyan elrugaszkodott az ajtófélfától, és Yixing felé vette útját. Míg azt a pár lépést megtette, hanyagul ledobta táskáját, zakóját is levette, s a zongora kis székére helyezte el, majd Yixingről is lefejtette a táskát.  Yixing szíve hevesebben kezdett verni, ahogy a másik kellemesen meleg lehelete megcsapta arcocskáját, a másik kis csibe ajkaira akart volna rácsimpaszkodni, de a másik csak mosolygott rá.
- Yi…Yifan mit…mit csinálsz?  - kérdezte kínaiul Yifant, ki csak mosolyogva maga alá húzott egy poros széket , s Yixing elé ült.
- Nem mentél órára, szerinted hagyni fogom, hogy ellógj? És Kris… ah kérhetem  - húzott oda még egy széket és mutatta , hogy nyugodtan foglaljon helyet. Yixing zavartan, de mosolyogva foglalt helyet Yifa…vagyis Kris előtt.

Egy,két… talán három órát is ott lehettek, mire Kris már feladta Yixing tanítását. Sóhajtva törölte meg a homlokát, s kapta  fel a zakóját.
- Yixing, ha így haladsz sosem fogsz megtanulni rendesen koreaiul – sóhajtott, s felállva vette fel  a zakóját.
- Mh…várj – szólt Yixing, majd felkapta ő is a cuccait – menjünk együtt, úgy is már rég mentünk – mosolygott angyalian, ezzel  megmutatva a kis gödröcskéjét, melybe Kris már oly’ régóta szerelmes volt.
Kris meglepődött, de csak ő is mosolygott, és aprót bólintva várt a másikra. Miután Yixing összeszedte magát, elindultak együtt hazafelé. Minden olyan csendes és gyönyörű volt. A Nap gyönyörűen nyalogatta utolsó leheletével az égboltot, megszínezve ezzel a felhőket, melyek a lágy szellővel együtt mozogtak. Yixing nem is nézett a lába elé, az eget vizslatva ment Yifan mellett. Boldog volt. Boldog volt, hisz egy olyan ember sétált mellette, aki mindennél többet jelentett neki.
- Lay, így el fogsz esni – karolta át a nyakát és apró csókot lehelt a másik meglepett arcára -  együnk egy fagyit, mit szólsz? – azzal választ nem várva húzta Yixinget egy fagyishoz. Igazából Lay nem is akart ellent mondani neki, minek tette volna? Ki mondott volna nemet Wu Yifannak, az iskola cserediákja közül az egyik szerencsének, ki a legjobbak közé tartozott?

Megálltak a fagyizónál, mind a ketten két-két gombócosat kértek, s amint Lay megkapta az övét, azonnal belenyalt. Az eper édeskésen hűsítette, s ahogy Yifanra emelte tekintetét, csak még szélesebben kezdett mosolyogni.
- Köszönöm – adott volna édes, epres fagyit a másik orcájára, de felé fordította a fejét, s ajkára sikeredett adni. Ám Yifan nem húzódott el… sőt…


Késő este volt már, mikor Wufan úgy döntött, hogy elváll Yixingtől. Elkísérte haza, nem hagyta, hogy egyedül mászkáljon. Ujjaik folyamatosan súrolták egymást, olyan közel mentek, de nem léptek ennél tovább.
- Aludhatok ma nálad? – mosolygott Kris, miközben átdobta  másik vállán a karját.
Lay nem kicsit lepődött meg a kérdés hallatán,de mivel már alapból is közelebb húzódott a másikhoz, teljesen természetesnek tartotta ezt a kérdést. Mégis a tudat, hogy ma Yifant esetleg láthatja… ah! Gondolni sem mert erre, inkább csak pirultan bólintott egy aprót. Kris csak még boldogabban mosolygott, mint azelőtt bármikor, s diadalittas aprócska csókot nyomot a másik arcára. Szerette Yixinget zavarba hozni, régóta kedvelte a kínait, talán, túl régóta ahhoz, hogy ne kelljen neki más. Mikor először mosolygott rá, először botladozott előtte, mikor először értetlenkedett egy –egy számára új koreai szó miatt, talán ezek miatt kedvelte meg Kris annyira. Nem kell háttérbe szorítani a hatalmas szívét, a mindig mosolygó hangszínét, igen, Krisnek ez a hangszín már mosolygó volt, minden nap, ha akár csak egy másodpercre hallotta, azonnal  mosolygott. És mi volt Lay-el? Amikor először neki ment, és esett talpra előtte s tekintet a rideg szempárba, tudta, övé lesz egyszer az a megtisztelő feladat, hogy melegséget vigyen a nála magasabb, csodálatos alakú férfiba.
Gondolataikból az ismerős környék által keltett biztonságérzet, ismerős kerítések, és egy nagyon is ismerős ház jelezte, hogy bezony megérkeztek Lay és anyukája házához. Yixing mosolyogva szaladt előre, megtörve ezzel az este csendjét, s jelezve mindenkinek, megérkeztek. Hatalmas mosollyal az arcán törte fel a kert kis, zöld kapuját, futott fel a kis lépcsőkön,majd lepte meg anyját egy hatalmas öleléssel. Többszörösen is boldog volt, és ezt mindenkivel tudatni akarta.
- Anyaaa ma itt alszik Yifan, jó? Tudod, akiről meséltem már – kuncogott Lay, miközben kínaiul magyarázott édesanyjának, aki szinte itta a szavait.
Lay sokszor felejt el dolgookat, mint ahogy most is az egyik legfontosabb tény, Kris tud kínaiul. Tehát, míg a kis pörgő-pattogó manócska mesélt az anyanyelvén, Kris is mosolyogva tért be a kedves, családias kis házikóba,csukta be maga mögött az ajtót, s levéve cipőjét, Yixing anyja előtt a lehető legmélyebben hajolt meg. Nem volt ám mindig olyan bunkó, mint ahogy mutatta, csak a nem éppen jó családi körülmények nagyon érdekes tetteket hoznak ki az emberből. Na de visszatérve, Yixing magáról is megfeledkezve ecsetelte a mai napját, miközben Kris is megérkezett közéjük. Amint üdvözölte Kris, Yixing édesanyját, Yixing le is állt a szövegeléssel és megölelte a magasabbikat. Nem, Yixing nem volt az a nagyon ölelkezős ’ kimutatom a szeretetem mert az menő’ ember, hanem tényleg csak azt ölelte meg , aki a legfontosabb számára, és ez a személy most Kris volt. Még talán max egy fél órát lehettek lent, mikor Lay egy hatalmasat ásított.
- Bocsi anyu, de most elmegyek fürdeni – puszilta meg az anyját, s el is indult fürdeni.
Yifan sunyin lopott pillantásokkal követte, ahogy a kisebbik felszalad a lépcsőn, majd eltűnik. Igazából, nem bírt már az érzékeivel. Tudta, hogy ma este fog vallani Laynek, és már szerette volna ajkai ízlelni, hiszen ki ne akarná!? Azokat az unikornis ajkakat, lágyan szétnyílva, végig pásztázni nyelve hegyével minden apró kis szegletet… Krist kirázta a hideg. De még próbált az anyukával pár percig beszélgetni, de mikor meghallotta a zuhanyból kiszűrődő hangokat, sűrű elnézések közepette felment vendéglátója szobájába. Becsukta maga mögött az ajtót, s a szobából nyíló fürdőajtóra tévedt a tekintet. Ha most belegondol, hogy Yixing minden izmán végigsiklik egy kósza csepp, ahogy magán elsimítja a tusfürdőjét, csodálatos illatot hagyva maga után, majd hajába túrva lép ki a kabinból, megtörülközve…
Yifan nem bírta. Beleszeretett a srácba, és nem volt visszaút. Tekintetét nem véve le a fürdőszoba ajtajáról , csücsült le Yifan az ágy szélére és a finom tapintású anyagot kezdte simogatni.
Lay illat van… ah istenem! Lay, ha tudnád, mi vár itt rád… na meg, hogy kis – gondolta magában Yifan, s egy pillanatra lehunyta a szemét. Mély levegőt vett, majd mikor újra kinyitotta egy éppen oldalára tekert törülközős, ködlepel kísérettel kilépő eszméletlen sexy Zhang Yixinget látott. Leesett az álla, minden apró kis részletet kivett a sötét szoba adta lehetőségekhez képest. Kris gondolva egyet, lassan odasettenkedett Layhez, s vele szemben megállt.
Yixingben a vér is megfagyott mikor egy ismerős, meleg leheletet érzett a nyakán, egy aprócska, de annál forróbb érintést a vállán majd egyet a csípőjén. Tudta , hogy ki teszi ezt, de nem akarta elhinni. Azt hitte, legédesebb álma válik most valóra, de ez maga volt a valóság. Valós karok nyomták a falhoz, valós ujjaik siklottak végig mellkasán, s valós, csibe ajkak szántották végig arcéllét. Megremegett, minden apró kis érintés vagy egy elhaló sóhajt, vagy egy remegést eredményezett, mely Wufannak nem is kicsit nyerte el a tetszését. Laynek már csak a háta volt a falhoz nyomva, csípőjét kicsit előre tolva túrt a másik hajába, és ajkába harapva kezdte el felfogni a dolgokat.
- Wu…Wufanh – sóhajtott fel halkan, mikor az említett még mindig nem ajkait ostromolta csókokkal, hanem Lay kifejezetten nagyon érzékeny nyakát. Yifan végig húzta ujjait a másik combján, majd apró csibe csókokat lehelt a másik ajkaira, ki eegyből elmosolyodott.
- Kis csibe szájúm – kuncogott, majd egy szenvedélyes csókba vonta a másikat.
Szenvedélyesen falták egymás ajkait, simogatva a másikat, akár ujjakkal, akár egymás nyelvével. Lágy tempójú, érzéki csók volt, Yifan nem  bírta tovább, és ráharapott a másik ajkára, ki olyan kéjesen és olyan halkan nyögött, hogy mind ketten tudták, ma már ennyinél nem állnak meg…


*

Ennek már mind egy éve. Már egy éve, hogy nem ért hozzám senki, köztük ő sem. Miért hagytál  magamra, miért engedted meg, hogy idáig jussak? Miért tetted velem ezt, Wufan? Mikor te szerettél engem, és én is halálosan oda vagyok még a mai napig érted!? Miért… miért fejezted be az iskolát…? Elmentél, pedig lett volna egy gyönyörű közös évünk…vagy több… Szerettél te egyáltalán?
Elmélkedett Yixing, miközben az üdítőjében elolvadt jeget vizslatta. Elfolyt, és eltűnt, mint szívéből minden apró érzelem. Azon a napon mosolyogott utoljára, akkor mutatta meg mindenkinek az igazi Yixinget, használta utoljára a Lay nevet, s nyúlt utoljára zongorához. Nem írt már zenéket, ritkán beszélt koreaiul, ritkán csinált bármi olyat, amit azelőtt csak Krissel csinált. Csak tudta volna a miérteket, csak ne egy cetlivel szakított volna vele… csak ne… csak ne csókolta volna őt sose oly’ szenvedéllyel, mely a mai napig feltüzeli…
Nem vagy már élő ember számomra mégis minden közös kép…
… minden közös csók…
…minden veled eltöltött éjszaka…
… minden reggeli szerelmes pillantásokkal kezdődő reggel…
… minden érted elkészített étel…
Lay összeroskadva támaszkodott meg a konyhapulton, s próbálta könnyeit eltávolítani, de nem ment neki.
Minden tett…
- Jaj, Lay , gyere a víz nem bánt – szólt kedvesen, kitárva karjait a tengerparton .
Minden reggel …
- Jó reggelt szerelmem – suttogta álmos hangon Yifan
Az összes közös este …
Rekedtes nyögések sorozata töltötte be a szoba minden sarkát, s talán az egész világét.
Minden csók…
Ahogy lassan hajolt ajkaira, végig kóstolva azt, majd egy lágy csókba hívva a másik megszeppent ajkait, varázsolta még csodálatosabbá a Holdfényes éjszakát.
Minden tette hiányzott, minden ölelés, de Yixing nem tudott ellene tenni. Yifan nem volt igazi férfi, és talán sosem lesz az. 

We Are One - bevezető. kicsi SeKai, Taohun, Xiuhan, Chanbaek.

Sziasztok !! Visszatértem :DD Igen, egy újabb folytatásossal, de megígérem itt lesznek folytatások ^-^ amit itt még a lényeg, hogy ezek csak bemutató darabok, így mondhatni ezek tartalmak, hogy miket várhattok. Ami még hátra van, az KrAy és KaiSoo ^^ ők is hamarosan olvashatóak lesznek, csak úgy, mint ezeknek a folytatása. Jó olvasást kívánok, remélem mindenkinek tetszeni fog ! ^^



-  Én ugyan meg nem teszem! – ellenkezett Sehun, de igazából semmi esélye sem volt ezt elkerülni.
-  De megteszed mert fogadtunk! – lépett a kócos kis szőke közelebb – És nem hiszem, hogy – itt keze alattomosan a fiatalabb combjára csúszott, s kihúzva egyik lábát alóla, az asztalra kényszerítette ezzel – annyira rosszat szeretnél magadnak … - suttogta elhalóan a másik ajkira, míg a fiatal combján lévő keze a belső részre csúszva nem kezdett egyre feljebb menni….

Átlagos középiskola, átlagos tanárok és ugyancsak áltagosnak nem mondható diákok. Nem hiszem, hogy kell még ezt ragozni, hiszen, ha valaki hat olyan emberre jár egy  légkörbe, kiknek egyetlen lélegzetvételét is több lány figyeli, eléggé vacak lehet. Nem , nem voltak sztárok, csak mondhatni a suli legjobb arcai. Sose értették a velük egykorú fiúk, hogy mit is esznek annyira rajtuk. Zi Tao, vagy ahogy mindenki hívta, Tao, sem értette, hogy mi ez a nagy felhajtás, hisz ő harcművészetet tanul, és igenis ő is tehetséges! Bár tény, nem néz ki úgy, mint az a hat, kiket szinte idoli szépséggel áldottak meg. Minden nap hatalmas szemekkel figyelte őket, ahogy hármasával végigmennek a folyosón, hallgatta a lányok elfojtott fangörcs-féle sikolyaikat, s inkább jó barátjához , Kyungsoohoz, fordulva próbálta ezt az egészet magában jó mélyre elnyomni.
Ma is így volt. Tao nyugodtan állítgatta a tegnap frissen leszívott haját, jól belőtte, mert hát, mégiscsak fiú, és ha már utálják, mivel cserediák, utálják azért is, mert piszok helyes. Mintha Tao már magáénak tudta volna a mai napot, mosolyt varázsolt magára, s indult neki a nem rövid útnak. Minden reggel, nem is reggel inkább hajnalban kelt, hogy a napi edzését letudja. Nagyon szerette ezt csinálni, állítása szerint ez volt az, ami életben tartotta, na meg az, hogy piszok szerelmes volt, de ennek még nincs itt az ideje. Szóval Tao nehezen cipelte lábacskáit, míg be nem ért a sulinak hatalmas vaskapuján, s magába nem szippantotta a szabadság utolsó levegőjét, majd kieresztve inkább egy kalitkába zárt madárka sóhajtása rémlett fel benne. De lerázta ezeket magáról, s immár magabiztosan lépet befelé a nagy épületbe. Sosem fogja elfelejteni, hogy mikor először járt itt, azt sem tudta, hogy merre van, s a mellékelt koreai térkép is vadidegen volt neki. Akkor egy magas, kicsit komor arcú srác segített neki beilleszkedni, kísérte mindenhová, de amint Tao már eltalált magától mindenhova, hiába játszotta meg, a fiú már nem ment vele sehova sem. Igazából most, hogy így belegondol, nem is tudná, mi lett volna vele nélküle…
- Már megint Sehunon gondolkodsz? – lépett oda hozzá Kyungsoo, s hatalmas szemeit egyből a szőke kínai diákra emelte.
Tao kizökkent gondolataiból, s szinte sokkolta a tudat, hogy már be is ért az épületbe, s szekrényében motoszkál.
- Áh…csak rosszul keltem fel – mosolygott hamiskásan Tao, remélve, hogy Kyungsoo nem veszi észre, de a kis mini nagy szeműt nem olyan fából faragták, de nem szólt.
Kényelmesen pakolászta Tao a könyveit szekrénye előtt, majd mikor megfordult, újra azt a hat embert látta elmenni maga előtt.. vagyis…nem …most csak öten voltak. Ahogy a szőke újra és újra átszámolta a létszámot, csak nem látta az egyik tagot. Furcsállta, hisz pont az hiányzik aki általában a leginkább élvezi ezt az egész felhajtást, ami ilyenkor megy.
- Te, Kyungsoo, valaki hiányzik, az a Jo… - fordult oda Kyungsoohoz, aki igencsak sokkolt tekintettel nézett a hiányzott személyre. Nos, Tao eddig is tudta, hogy az alacsonyabbik érez valamit a leginkább sztárolt, Kim annyiratökéletesvagyokéselhiszemmagamról Jongint, viszont azt nem gondolta volna, hogy ez fordítva is így van. Pedig így volt, Jongin megszállottan szerette Kyungsoot, viszont sosem mutatta ki neki, inkább csak heccelte őt, idegesítette, próbálta magát azzal nyugtatni, hogy jó ez így, legalább elfelejtem, de nem. Jongin sosem érzett még ilyet, így ez neki is új volt, hogy saját magától ment oda, mondhatni egy halandóhoz, hogy beszélgessen vele.
Tao kedvtelenül fordult el a beszélgető pártól, s egyedül indul be a termébe. Menet közben gondolatai visszakalandoztak az emberhez,akit titokban mindenkinél jobban szeretett. Oh Sehun. Ő volt az , az ember Tao életében, aki a legtöbb érzelmet csalt ki belőle. Akármennyire szerette a szüleit, mégsem tudta őket annyira szeretni, mint a komor ábrázatú srácot. Amikor először ért a kezéhez, maga volt a mennyország. Bár Tao sosem tartotta magát melegnek, de igazából heterónak sem. Nem vonzották a mai lányok, hisz ribancot bárki fel tudott szedni, nem kellett hozzá nagy tehetség, ugyanakkor szeretett vékonyka karok közé bújni, s a leányzó hosszú hajával játszani. De akkor miért Sehunba szerelmes? Szerelmes egyáltalán, vagy csak meg szeretnél hálálni, hogy ennyit segített neki? Ideje sem volt gondolkodni, hisz az említett mellé lépett, s karját átdobta a másik vállán.
- Szia Taoooo – mosolygott a legédesebben és simított meg pár tincset a hajából.
Tao hirtelen nem tudta, hogy mi is történik. Épp gondolataiban volt elmerülve, mikor élete egyetlen értelme odaállt mellé, s hosszú idő után úgy szólt hozzá, mint a legelején. Kedve lett volna magát megcsípni, hogy nem-e álmodik, viszont ebből csak annyi látszódott, hogy zavartan mosolygott vissza Sehunnak.
- Szia Sehunnie – mindig így hívta, mikor éppen beszélgettek – Mit szeretnél? – állt meg Tao, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni és az ajtófélfának támaszkodott.
Sehun nem mondott semmit, csak a másik karját megragadva húzta magával. Tao hirtelen nem értette, hogy mi is történik körülötte,szíve hevesebben vert, ahogy a másik puha, baba bőre szorosan az övét fogja, el nem engedné, még ha az élete is múlna rajta, s meglehet, hogy Tao már simította kezét az ujjacskák közé,  de mikor az iskola melletti – de még annak a területén lévő – kis eldugott, fás részhez értek, kicsit világosabban kezdte látni a dolgokat.
Sehunnie biztosan szeretné megbeszélni a dolgokat – gondolta magában magabiztosan, és hatalmas mosollyal az arcán ült le, az enyhén behajló fa alá. Leporolta nadrágját, letette a kezéből a könyveket, míg várt, hogy a fiatal megszólaljon. Sehun először csak alsó ajkát ízlelgette, mintha azt a rég nem látott anyukája csinálta volna, majd végül leült az idősebb mellé.
- Nos, Tao, tudod, hogy én fiatalabb vagyok nálad….
Tao bólintott, és kedvesen mosolygott Sehunra, hogy picit felbátorítsa a mondandójában.
- …mm… Tao… - fordult most már Sehun is az említettel szembe, majd ahogy lehunyta a szemét, Jongin vészjósló arca termett előtte. Mikor a teremben nekilökte az asztalnak, és erőszakosan, de mégis oly’ gyengéden csalt ki a fiataltól egy csókot. Sehun nem igazán volt az a meleg fajta, inkább úgy volt, hogy ami éppen van, az jó neki, viszont volt egy ember, akiért oda s vissza volt, Jongin. Nos, igen, mint szinte minden pasi vagy lány a suliban, Jonginért volt oda ő is, de ezt az illető nagyon is tudta, és nem is picit használta ki.
Na de visszakanyarodva, Tao tűkön ült. hogy végre megtudja Sehun mit is szeretne vele közölni. Ahogy hosszasan néztek egymás szemeibe, Taonak a szíve hevesen kezdett verni. A szél lágyan kezdte el táncoltatni a leveleket, néhány virágszirmot ezzel közéjük lökve, hogy emelje a romantikus pillanatot.
- Tao… - hajolt Sehun közelebb az idősebbhez, fészkelődött is, s ahogy kezeit felsimította a másik tökéletesen fehér karján, lágyan végig nyalt saját ajkain.
Tao vörösen nézte a másik minden tettét, érezte, ahogy kirázza a hideg a másik kellemes tapintásától, s szinte már vetette volna oda magát.
- Sehunnie… - suttogta Tao, s az említett arcára csúsztatva kis mancsát, harapott alsó ajkába…


*


- Naaaaaaa Xiumin – hangzott Luhan önfeledt nevetése a teremből – Ne, ne legyél ilyen kis nyomi – simította kezét a másik vállára és ezzel magához húzta. Minseok, vagy ahogy mindenki ismerte Xiumin nem igazán volt olyan ember, aki csak úgy odamenjen és „ csá bébi van gazdád? grr~ „ hanem inkább kivárta a megfelelő alkalmat, és elhívta a másikat randevúzni. Most sem tett így. De mit is kell tudni Minseokról? Nos, mint mindenki ebben az iskolában, másfelé is hajlik, viszont még egyik nemmel sem volt nagyobb szerencséje. Egy barátnője volt eddig, az is elhagyta, mert állítólag a lánynak kisebbek voltak a szemei, mint az övé, és ezt nem tűrte el. Mekkora egy fasz kifogás ugye? Na de, Minseokot nem igazán viselte meg a dolog, hisz nem volt szerelmes, belé legalábbis nem. Az ő nagy szerelme egy kicsivel magasabb srác volt ,mint ő, baba arca vonzotta a lányokat, édesnek nem igazán mondható mosolya viszont néha eltolta őket, de Xiumint pont ez fogta meg. Amikor igazán nevetett olyan fura fejet vágott, s pont ez a fura fej volt az, ami  a legártatlanabb volt a srácban. Hogy kibe is szerelmes Xiumin? Nos, talán ő volt az egyetlen aki nem a híres, és tökéletesen nem jól kinéző Kim Jonginért élt s halt, hanem egy kínai csere diákért, Lu Hanért.
Xiumin az utóbbi időkben az egyik legelnyomottabb kínai cserediák lett az iskola történetében. Ennek egyetlen oka volt, sosem szólalt meg. Ha bántották nem mondta ki gondolatait, ha dicsérték csak édes mosolyával köszönte meg, ha pedig Luhan lépett oda hozzá, gyomra görcsbe rándulva akadályozta abban, hogy normális legyen.
Most is, ahogy Luhan megérinti a karját, még a ruháján keresztül is perzseli amúgy sem nyugodt bőrét. De ezt leplezve csak mosolyog a másikra.
- Naaaa inkább másold a leckét – kuncogott, és szürkés tincsei közé túrva borzolta meg a másik haját.
Igen. Minseok folyton róla nézte le a házit, de nem azért, mert ő nem tudta. Csak így legalább vele tudott lenni egy kicsit, és nem volt ott körülötte a „ menő osztag”, hogy elvigye tőle. Gyorsan leírta amit kellett, majd óvatosan visszacsúsztatta Luhannak, aki egy édes babamosollyal az arcán nézett Minseokra.
- Luhan várj – állt fel a székéről a szürkehajú, majd szerelme után kapott.
Luhan meglepetten kapta hátra a fejét, de csak mosolyogva várta, hogy mit is szeretne tőle Minseok.
- E…Eljössz ma kávézni suli után? Olyan szép idő van, nem kéne most ezt annyiban hagynunk, na mit szólsz? – csillantak fel Minseok hatalmas szemei, s szavai már maguktól jöttek.
Luhan édesen megsimogatta a másik gyermetegen csillogó arcát, s egy lágy csókot adva annak pofazacsijára, mosolyogva mondott igent.
- Bár ma dolgozom, de gyere be nyugodtan, majd kiülünk a teraszra – simította meg újra Minseok arcát, s reakciót sem hagyva neki már le is lépett.
Míg Xiumin csak állt , mint a férfi gondolkodó szerve egy jól megrendezett lakodalomban, addig Luluka boldogan sétált el a termébe. Nem tudta, hogy miért, de szíve oly’ gyorsan kezdett verni, hogy már maga sem tudta pontosan, hogy nem-e fog onnan kiszakadni.
Mindig is érzett valamit Xiumin iránt, de mivel ő nem állandó diákja az iskolának, nem szeretett volna vele kikezdeni. Meg , igazából nem tudta magáról, hogy meleg. Abban viszont nagyon is biztos volt, hogy Xiumin az , az ember, akit parancsra sem tudna nem szeretni. Volt benne valami gyerekes, ahogy szemei csillogtak, mikor beszélgettek. Bár ez nem volt mindig így. Minseok nagyon visszahúzódó volt a kezdetekben, és ezt Luhan azonnal észrevette. Luhan volt az, aki mindig mosolyogva kezdeményezett beszélgetést a másikkal, nyitottan kezelve mindent, míg Minseok ennek az ellentettje volt. Sosem beszélt, hagyta, hogy szavak nélkül történjenek az események. Még akkor sem akart megnyílni, mikor Luhan a közelében volt. Egészen addig, amíg Baekhyun addig nem noszogatta, míg végül rávette magát.
- Yah! Minseok! Tessék felállni a seggecskédről, odamenni hozzá, és megmondani neki, hogy Luhan én igenis kedvellek! –szólt Baekhyun kicsit furcsácska hangja a közös kollégiumi szobájukban.
- De…de Baekhyun ezt te nem ért..
- Azt hiszed nem értem?  - vágott közbe a félénk Minseok szavaiba – Szerinted nekem nem szenvedés minden nap azt látni, hogy Chanyeol, életem legfontosabb személye egy hülye nagymenőn lóg!? – akadt ki a fiatalbbik és összeroskadva huppant az ágyra.
Nagy sóhaj után, s a plafont bámulva folytatta…
- A lényeg, Minseok, menj oda hozzá, és tégy meg mindent érte, még azt is, ami eddig lehetetlennek tűnt – a végét már suttogta.
Xiumin azóta is mosolyogva emlékszik vissza Baekhyun bátorító mondatára, s mindig rá jön arra, hogy nem is olyan hülye az a kis énekes tökfej, csak van egy-két….talán több olyan kereke, amely nem éppen jól lett összerakva.
Minseok izgatottan várta az órák végét, hisz végre újra láthatta szívének egyetlen kedvesét. Nem teltek el hamar az órák, viszont annál izgalmasabb volt az utolsó. Az a lépkedő másodpercmutató, mely csak kattogott, s nem akart tovább menni, végül elért azt a pontot, ahol már a csengő is megszólalt. Minseok azonnal kiugrott a padból, a már előre bekészített kis táskájával, a tanár utolsó szavait sem  várta meg, már rohant a kollégiumi szobájába. Nem volt oly’ messze az iskolától nagyjából olyan tíz-tizenkét perc normális gyaloglással, de most ezt lerövidült mindössze öt percre. Amint izgatottan benyitott a szobába, s azonnal levette a ruháit, miután eléggé halhatóan becsapta az ajtót maga mögött. Egy száll kis boxikában állt a szekrénye előtt.
- Mit vegyek fel?  - tanakodott magában, miközben mutató ujja folyamatosan alsó ajkát birizgálta.
- Tehetetlen vagyok… komolyan mellette minden göncöm szar – sóhajtott fel Xiumin , majd kikapott egy fehér inget. Ezt felvéve, továbbra is csak egy alsó és egy ing volt rajta. Jaj, gyerünk, Xiumin tört a fejed gondolta magában, és már toporzékolni lett volna kedve. Végül kivett egy szakadt farmernadrágot, világos kéket, s beállítva haját, befújta magát parfümmel, és immár teljes harci díszben indult el Luhan munkahelyére.
Xiumin ahogy kitette lábát a kollégiumi hatalmas vas ajtón, a Nap csodálatos sugarai nyaldosták hófehér bőrét. Az idő tökéletes volt, napsütéses idő, pici szellő, a hőmérséklet is pont olyan volt, hogy még kellemesen lehetett egy könnyed parki sétát ejteni, ha az embernek épp arra támadt kedve. Baozi – mivel Luhan szerint nagyon hasonlított egy Baozira – csukott szemekkel szippantotta magába ezt a csipetnyi boldogságot, s ahogy lábacskáit a kávézó felé vette, úgy közben egy aprócska kis ajándékboltra bukkant. Picinyke volt, kedves kinézetű, szinte magával hívó, így hát gondolt egyet, s bement az ajtón. Az aprócska kis csilingelő, melyet az ajtó felé helyeztek, lágy dallamban szólt az idősödő eladó hölgynek, hogy valaki belépett az ajtaján. Xiumint egy almás-fahájas füstölőnek illata simogatta meg, s mosolyogva pillantott a kis füstölő pálcikára.
- Jó napot, fiatalember! Tudok esetleg valamiben segíteni?  - lépett oda mosolyogva a hölgy.
- Oh, Jó napot – hajolt meg illedelmesen Xiumin – igazából, egy barátomnak keresek kis apróságot – bár, mikor elindult otthonról nem akart venni Luhannak semmit, de ez a boltocska szinte kényszerítette, hogy vigyen neki valamit.
- Oh, és mit szeret a kedves barátja? – kérdezte a néni, és mosolygott továbbra is.
- Nos, nagyon szereti az ilyen…cuki dolgokat – jött zavarba Minseok, mikor rájött, hogy Luhan mondhatni elég lányos, hogy ha ilyenről van szó.
- Van esetleg egy nagyobb macink – nyúlt a néni az egyik polcra, és egy pincér ruhába öltözött kis macit szedett elő.
- Tökéletes, megveszem – mondta rá azonnal Xiumin , s így is tett.
Fizetés után, illedelmesen meghajolt, majd elindult az eredeti úti célja felé. Minseok, ahogy közeledett az üzlet felé, egyre izgatottabb lett. Többször megnézte a telefonját, a sötét képernyő segítségével a haját, rápuszilt a macira – bár ezt maga sem tudja, hogy miért – , ám de már csak pár lépés választotta őt el élete értelmétől, s annak munkahelyétől.
Luhan ez alatt az iskola után azonnal sietett a munkahelyére, hatalmas mosolyát nem lehetett letöröli az arcáról.
Ma Minseok bejön hozzám! gondolta Lulu, miközben átvedlette fehér ingjét, s a munkába használt, névtáblával ellátott ingjére váltott. Felvette zöld kis kötényét, s ment is dolgozni. A Nap csodálatosan sütött, és voltak rendesen, míg Xiumin meg nem érkezett. Éppen egy asztalt törölt le, mikor ismerős hang szólította nevén.
- Luhan – szaladt oda Minseok hatalmas mosollyal, s megölelte barátját.
Az a férfias, mégis édeskés illat azonnal elvarázsolta, és magával vitte egy másik szigetre. De sajnos nem tartott sokáig, hisz Luhan valami nyomó tárgyat érzett a pocijánál, így finoman eltolta Xiumint, és megpillantotta a macit.
- Oh, hát ez? – csillantak fel Luhan alapjáraton is mindig csillogó szemei.
-  Oh, ez? Ezt neked hoztam, mert tudom, hogy szereted az ilyeneket – jött picit zavarba Minseok.
- Köszönöm – lépett oda Luhan, s Minseok ajkainak szélére lehet egy angyal puszit…


*



- Mhhhhh Chanyeol – nyögdécselt hangosan   Bakehyun – ahh mégh  - harapod egy hatalmasat, és jól eső nyögések hagyták el nem éppen nedvmentes ajkait. Az édes nedű csak úgy csurgott le ajkain, végig puha kis arcán, le irtózatosan szép nyakán, végig nyalogatva kulcscsontját, s a pólója alá csusszanva érte el felső testét. Ahogy Baekhyun élvezkedett, nem tudta megállni, hogy ne lessen vad tekintettel párjára, s annak gyümölcsére.
- Ömh…Baekhyun… - szólt mély, sexy hangján Chanyeol – ez csak egy görögdinnye….
- Nem érdekel, kérek még! – kapálózott az újabb falatért és könyörgően nézett párjára.
- Hjaj, Baekhyun ennyire ne legyél falánk – sóhajtott Chanyeol majd adott még egy nagy cikket a dinnyéből.
- Tegnap este nem volt vele gond – suttogta érzékien Baekkie a másik fülébe, aki azonnal lehunyt szemekkel sóhajtott.
Percek sem teltek el, de Baekhyun már rég letette a dinnyét, s szerelme ölében csücsült.
- Szívem ezt nem a tetőn kéne – sóhajtott fel Chanyeol, mikor megérezte párja aprócska, finom ajkait a nyakán – suliban vagyunk – sóhajtott – bárki feljöhet – nyögött egy halkat, mikor kis fogacskákat érzett nyakánál.
Baekhyun nem foglalkozott párja szavaival, ajkai közé fogta a másik selymes bőrét, és lágyan harapdálva kezdte el izgatni. Amikor csak elhalló sóhajokat, s elfojtott nyögéseket kapott, csak jobban felbátorodott, hisz többet akart. Fenekét kicsit lenyomta, vadul vörös tincsei közé túrt, s ahogy csípőjét picit megmozdította, erőszakosan mart a másik ajkára. Chanyeol csak kiszolgáltatottan nyögött, és csókolt, míg a kapitány egyre inkább ágaskodott, s alig várta, hogy újabb bevetésre induljon. Amint ezt Baekhyun megérezte, vigyorogva vált el a szarrá szívott ajkaktól, s legártatlanabb tekintetét elővéve nézett Channie ködös szemeibe.
- Uthállakh…utállakh, hogy nem érhetek még úgy hozzád, de akkor…Baekhyun, miért teszed ezt velem? – suttogta kéjesen Baekkie fülébe, aki azonnal alsó ajkába harapott, s sóhajtott.
- Nem engedem, hogy megdugj, tudod, hogy én szeretkezni szeretnék veled, olyat átélni, amit senkivel sem – suttogta vissza Baekhyun és átkarolta párja nyakát – nagyon szeretlek Park Chanyeol, és ezen senki sem tud változtatni – csókolt gyengéden párja nyakába – köszönöm, hogy vársz rám – mosolygott angyalian .
- Várok én rád, egyetlenem, de akkor nem szeretném, hogy így beindíts – mosolygott zavartan Chanyeol.
Igen, Byun Baekhyun még sosem volt együtt Chanyeolal, viszont a magasabbik már eszméletlenül vágyott rá. Főleg azok után, hogy egyszer látta nem éppen erotika mentesen vonaglani a másikat.
Átlagos házibulinak indult, átlagos szokásokkal. Pia, pia, pia.. ja és említettem, hogy pia? Természetesen nem csak alkohol volt a bulin, de ez volt a legmeghatározóbb. Mindenki szórakozott, elvolt, akár mással, akár egyedül, viszont eljött az a pont, mikor mindenki unatkozni kezdett. Ekkor jött a játék.
A játék lényege az volt, hogy muszáj volt megcsinálnod a feladatot, amit kapsz, különben pucéron kell körbefutnod a suliban, lebilincselt kezekkel.
Baekhyunon volt a sor, természetesen ő kapta a legbuzibb feladatot. Csináljon öl táncot egy általa kiválasztott személyen. Baekhyun Chanyeolt választotta, azt az embert, akit már oly’ régóta szeretett.
Elkezdte hát az öl táncot, s olyan nagy hatással volt Chanyeolra, hogy ott és akkor örökre elfelejtette Jongint, mint kijelölt szerelmet, és nem tudott másra fókuszálni, mint Baekhyun kerek fenekére, csábos ajkaira, hosszú, tökéletes ujjaira, és arra a kicseszett ribancos mozgásra, melyet akkor ejtett. Chanyeol azóta akarja Baekhyunt, de ő nem adja magát… de még sokat kell várni.. vagy… talán elég pár óra …?