A vég kezdete

Tíz különböző bolygóról érkezett különleges, embernek tűnő lények. Minden a vérükben van, szemrebbenés nélkül ölnek, csonkítanak, kínoznak. Mondhatjuk őket bérgyilkosoknak is, hiszen a magas jussért, bármire képesek voltak. 

Egy nap eléggé kézenfekvő feladatot kaptak; pusztítsák el a Földet, s egy porszem se maradjon.
Egy ideig tökéletesen és könnyedén ment,volt, akit azonnal kivégeztek, volt akiket rabszolgaságra vagy gyilkosságra kényszerítettek,semmi sem állta útjukat, ám két ember nem volt hajlandó sem rabszolgának állni, sem pedig meghalni. Ők még élni szerettek volna!
De miért nem ölték meg őket?
Mi volt az, amiért ők voltak a középpontban?
Mi volt az, ami a sorsuk végéhez vezette őket?

2310.03.01

Gyűjtőbolygó

Jelentés : Huang Zi Tao

Idegesen túrtam a hajamban, s nem is tudtam elképzelni, miért is hoztak ide minket. Vagyis, többek közt csak engem, és a „minket” alatt a gépemet és a kis kutyámat. Szerencsétlen az egész út alatt halálra volt rémülve, és még a műszereim is tönkre mentek. Remek, ha most ezek kelleni fognak, hogyan fogok én így dolgozni!?
- Hé, te ott elől, normálisan menj már, szarrá teszed a dolgaimat! – ordítottam az ódivatú, még az emberek gyártotta autó hátsó részéről. Még engem egy ilyen szarba tesznek be! Nem is tudják, hogy ki vagyok! Szánalmas, mintha az embereket látnám.
Mondhatni képzeletben köptem egyet, mikor is ez a rocska valami olyan hirtelen fékezett, hogy majdnem lefejeltem az üléstámlát… Jól van, Zitao, te is jól indítasz.
Fejemet picit vakarva, s cuccaimat felkapva szálltam ki a kocsiból, s tekintettem körbe.
Vörös, mindenhol vörös, minden ebben a színben pompázott, kivéve egy hatalmas, fekete épületet. Az őrök – és a pocsék sofőrök is – karon ragadtak, és ebbe a borzalmasan kinéző, hatalmas feketeségbe tuszkoltak. Kinyílt a hatalmas vaskapu, mögötte pedig a kézzel faragott, fa, virágmintás ajtó. Biztosan nagyon sokáig tarthatott, hisz a virágok szirmainak minden apró kis részletet látszott.  Ám amikor beértünk, a látvány közel sem volt ilyen gyönyörű. Emberek lógtak láncokon, nyújtózkodtak a halálért, csontok borították a padlót, mindent a kín, a félelem és halál mámorító illata járt be. Amíg végig vezettek engem ezen a folyosó szerűségen, próbáltam nem lenézni, de olykor, egy, a talpam alatt eltörő csont miatt kénytelen voltam. Oké, azt hiszem most már előre kéne néznem, hiszen most akartam megbotlani egy hülye koponyában!
Végül végre végig értünk ezen a hosszúnak tűnő úton, s egy újabb ajtó tárult ki előttünk, amin természetesen belöktek. De most komolya ez normális!?  Miután feltápászkodtam, és leporoltam magamat, no meg a kutyámat is sikerült megnyugtatnom valamennyire,körbe néztem. Semmi bútor, semmi kényelem, egyetlen egy hatalmas ablak volt, melyet vörös szaténnal takartak el, s a fekete falakon lógó képek kereteit emberi csontok tették ki. A maga módján gyönyörű volt, hisz egy tűz által keltett fények játéka még bohókássá is tették. Lenyűgöző! Szemem mozgását egy igencsak fura és nagy alak állította meg . Valami fekete anyagszerűség takart az arcát, miközben köpenye meglibben az általa okozott levegőmozgásban. Picit, oké nagyon összefostam magam, de ki nem tenné?
- Neved? – kérdezte ridegen, és olyan fura hangon.
- Zitao – remegve ejtettem ki betűket ajkaimon keresztül, mire rám morgott.
- A teljes – csak ennyit kérdezetett, mire én nagyot nyeltem.
- Huang Zi Tao , uram…. – motyogtam a végét, mire mellém lépett és vállamra tette a kezemet.
- Munka?
-Mu…ja… - lehajtottam a fejemet – számítógépeket török fel, és harcművészetekben is …otthon vagyok, valamennyire – nagyon bizonytalan voltam, ám mikor felemeltem a fejemet, kilenc ember kinézetű egyén állt velem szemben.
Nagyon érdekesek voltak, bőrszerkó, trikók és pólók keveréke, no meg az elmaradhatatlan combra csatolt fegyvertartó. Viszont volt valami, ami nagyon is megegyezett bennük, a szemük. A pirosas, narancssárgás fényben, szemük csak úgy ragyogott , némelyiknek még az arcát is valamennyire is megvilágította. Voltak, kiknek arcuk és tekintetük nagyon merev és szabályozott életre utalt, volt kinek csak tekintette engedett meg némi szigort, ám a legszembetűnőbb mégis csak egyé volt, ki éppen most szelte rövidebbre a köztünk lévő távolságot. Gyermeteg, kicsit pufibb arca, szabályos, csábos szemei és szép ívet leíró ajkai nem éppen arról árulkodtak, hogy ő most egy halálosztagos, és véresen gyilkol mindenkit.
Mégis mikor közelebb ért hozzám, valami nagyon fura, borzongás szerűség járta végig testemet, s próbáltam nem rá nézni. Egy kisebb fuvallatot éreztem,minek hatására a lehajtott fejem felemelkedett, s bebocsájtást nyert gyönyörű íriszei feltérképezésében. Szinte égetett a bámulásával, átlátott rajtam, mintha csak egy darab átlátszó papír lennék. Ki ez a fiú, és mit akar tőlem…?


2310.03.02


Kiképzőbolygó


Jelentés: Oh Sehun

Már több, mint fél napja itt szenved, én meg nem tudok semmit sem csinálni, csak ülni és várni, hogy végre ne ordibáljon. Oké, elhiszem, hogy nagyon fáj neki, de akkor is leállhatna. Ebben semmi rossz nincsen. Csak segít nekünk tisztogatni, hogy végre mi, száműzöttek is , új otthonra találjunk. Igaz, így most elvesszük azoktól, akik ártatlanok, de anno én is ártatlan voltam, hát nesze nekem!
A nevem Oh Sehun, és az Oh dinasztia utolsó, élő leszármazottja vagyok, bár ezt nem mindig mondom, mikor gyilkolok. Életkoromat nem tudom, évszázadok óta nem ünnepeltem meg, hiszen nekem nincsen kivel. Mielőtt idejöttem volna, bolygók közt ingázva kerestem valami normális megélhetési  módot, de nem találtam semmit sem. Végül rám talált Ő, és kihozott a mocsokból, s újabb szintekre emelte képességeimet.

Először nagyon fura volt, mondhatni kínzóan tépkedték az idegeimet azok, akik nálam előbb jöttek ide. Volt, aki már az ezerötszázas évektől kezdve gyilkolt, és rombolta a lenti világot. Ő volt az én tanítóm is, és hihetetlenül sokat tanultam tőle. Ám volt neki egy igencsak erős… mh, nem ellenfélnek nevezném, inkább társa. Ők mindent ketten csináltak, mindenhova együtt mentek, s olyan szintű boldogsággal öltek, ahogyan a friss anyuka újszülöttjét ragadja karjaiba. Hihetetlen volt. Széles mosoly, összefonódott ujjak, szerelmes, vad csókok , és ami a legfurább, hogy a tekintetük építette a másikat, s több erőt adott nekik. Mindig is őket tekintettem a legnagyobb gyilkosoknak, és egyben a legnagyobb hősöknek is ebben a világban.

Elmélkedésemet Zitao fájdalmas nyögése zavarta meg. Sóhajtva és unottan kaptam oda a fejemet, végigmérve felsőtestének minden apró kis porcikáját. A teste, ahhoz képet, hogy informatikus, vagy mi volt, nagyon is ki volt dolgozva, bár említette, hogy ért a harcművészetekhez, de nem gondoltam volna, ennyire bele is vetette magát. Végül felálltam és odasétáltam hozzá, majd a karjába vezetett infúzióra tekintettem. Kis vér jött ki, de ez ilyenkor megszokott volt, hisz olyan mérget kap a test, melynek hatására minden emberit, vagy ahhoz kapcsolódót kilök magából valamilyen szinten, tehát a vért is. Kicsit sajnáltam, hiszen ez pokoli fájdalmakkal jár, de ha én kibírtam ezt, neki is muszáj. Egy vas ágyon feküdt, kezei le voltak szíjazva, mintha valami fenevad lenne. Pedig még közel sincs ahhoz, kis butus.
- Nyugalom, Zitao, minden rendben lesz – simítottam tincsei közé és kicsit emelve a dózisán, még nagyobb kiabálást, és fájdalmat váltottam ki belőle.
- Inkább… szedd.. ezt… ki…  - nyögte ki a szavakat és amennyire csak tudott, rám nézett.
Azok a szemek, mintha egyet láttam volna a fajtámból, mintha megélte volna azt, amit én is. Sütött róluk, hogy mindene fáj, hogy legszívesebben elmenne innen, de nem tud. Miattam, miattunk, miattuk, miatta…
Nem bírtam nézni szenvedését, s  talán megtettem azt, amit nem szabadott volna, mit az ősi törvények is kikötöttek, minek következménye az azonnali halál, és pusztulás – bár tegyük hozzá, ennél jobban már nem lehetettem volna halottabb. Lágyan hófehér bőrére simítottam, és egy aprócska, ám annál biztatóbb mosoly keretében hajoltam egyre közelebb arcához. Így, közelről nézve még inkább kirajzolódott különleges arcának minden egyes apró, kis vonala, mindent láttam, íriszének változó színei megbabonáztak, testem , a rettentően hűvös és nyirkos hely ellenére felforrt, szinte azonnal perzselt.
Már csak milliméterek voltak hátra a jéghideg párnácskáktól. Már csak milliméterek sikongattak azért, hogy törjem át őket, s én megtettem. Sosem éreztem még ilyet. Sosem vágytam még ennyire semmire sem. Mi törtétink? MI ez a perszelő érzés? Mi ez a kellemesen végigfutó bizsergés a hátamon?
Ajkaink egymásra találásuk után édes táncot kezdtek el járni, éreztem, hogy szinte minden fájdalom távozik a testéből, s helyét átveszik a kellemes érzések. A szíve gyorsabban vert, melyet a monitor gyorsuló csipogása is jelzett. Csodálatos volt! Még kellet. Még akartam. Még többet és többet.

Pár perc után ajkaink elválltak egymástól, Zitao újra mosolygott, mint a legelején, s már annyira nem is fájt neki, legalábbis elmondása szerint. Odahúztam hát mellé a székemet, ledobva róla egy poros könyvet, s mellé ülve csak őt kezdtem el nézni. Beszéltettem, tudni akartam róla mindent, mikor fájt neki, apró csókokat leheltem karjára, vagy éppen ujjait s bőrét simogattam. Végül aznap mosolyogva aludt el, s én is aprócska mosolyommal hajtottam álomra a fejem.


2310.03.04

FÖLD

WU YI FAN

- A Földet hamarosan egy hatalmas meteorit fogja elérni, kérünk mindenkit, hogy azonnal vonuljon menedékbe, keresse meg a körzetéhez tartozó központi búvóhelyet, és ha teheti, köszönjön el a szeretteitől, hiszen ki tudja …
Unalmasan nyomtam ki a televíziót és próbáltam minden negatív gondolatot kiverni a fejemből. Az igazat megvallva, nem igazán ment. Sosem szerettem azt a gondolatot, hogy én egyszer idő előtt fogok meghalni, főleg nem egy hülye meteorit miatt! Most komolyan, ez mekkora hülyeség már!? Pontosan tudja mindenki, hogy ebbe nem tudunk belehalni – oh de igen, ezt mindemki tudja, csak én magamnak ezt nem vallom be.  Talán mondhatjuk azt is, hogy egy ez nagy kirándulás lesz, vagy… mi van ha az idegenek jönnek ide!? És ha elrabolják a szép fiúkat!? Úristen!
Oké, Yifan nyugodj le, inkább próbálj arra törekedni, hogy az éppen a pucér mellkasodra csöppenő borotvahab ne színeződjön el. Visszaballagtam a fürdőbe, ahol már az új robotom elő is készített nekem mindent. Igazából nem szerettem őket, de ha már ingyen volt, akkor miért ne? Megmosakodtam, megtörülköztem, majd a hatalmas üvegablakomhoz sétáltam. Nem is ablak volt ez, hanem konkrétan egy üveg falam volt, mely a város egyik legzsúfoltabb és legmagasabb pontján volt. Mellkasom előtt összekulcsoltam karjaimat, és a kis hangyaként közlekedő mihaszna embereket néztem. Szánalmasan próbálták magukkal elhitetni, hogy nekik jó azt, ha robotolnak, ha nincs családjuk, vagy ha az elhagyja őket, ha nem mutatnak ki érzelmeket, ha csak dugnak, nem pedig a testüket-lelküket együtt egyesítik. Minden érzelem kiszállt már mindenkiből, s már a növények sem díszelegtek régi pompáikban, hanem átvette őket a hologram, vagy a jó kis festék… hova tartunk? Miért rohanunk… ?
Minden napomat ilyen gondolatokkal kezdtem, mióta el kellett a szüleimet temetnem. Minden nap előugrik a kép, ahogy anyámat a koporsójába teszik, majd leengedik a föld alá, a bogarak és rágcsálók közé, mintha eléd egy jó kis svéd asztalt dobnának. Ahogy rádobtam a virágot, az eső zuhogni kezdett, s én elmentem onnan. Hátat fordítottam neki, és most itt élek, Kína szívének közepén, a legbuzgóbb városban, s várom, hogy az a kurva meteor becsapódjon és véget vessen mindennek.
Tényleg ezt várom? Tényleg ez kell nekem? Vagy csak ennyire magányos vagyok? Miért csak a robotom van velem? Luhan, miért nincs….. Nem! Ezt a gondolatot nem is akarom folytatni, Luhan a múltam, nem a jövőm vagy a jelenem fontos része. Számomra már halott, mégis tudom, hogy ha elmegyek a központi búvóhelyre, akkor ő is ott lesz. Nem lakik messze innen, de még pont olyan közel, hogy érezzem minden nap a frissen mosott illatát… Butaság. A barátok nem beszélnek ennyire érzelgősen egymásról. Inkább csak , lefingják egymás fejét, vagy a hónaljukkal puki hangokat adnak ki avagy egy jobb nő megdöntésére csinálnak tervet. De mi nem ilyenek voltunk. Ez annál sokkal szorosabb volt, és tényleg csak volt.
Luhan két éve nem veszt  rész az életemben, semmilyen szinten nem keressük egymás társaságát, nem is tudtuk, hogy él-e vagy hal a másik. Bár mondjuk arról tuti kaptam volna valami hírt, hiszen erről mindig gondoskodott, hogy sosem maradjak olyan tudatlan vele kapcsolatban. Volt olyan, hogy feladott a neten egy hirdetést „ élek te nyomi „ felkiáltással, én meg csak jót nevettem rajta.
Igen , hazudtam, azért én tudok róla, de ő nem tud rólam.

Gondolkodásomból, és visszaemlékezésemből  a robotom, Ben , zavart meg és hozott vissza az élők sorába.
- Uram, a kocsiját megtankoltam,szereltettem rá extrákat, ahogy kérte, illetve a ruhája is elő van készítve. Óhajt még valamit?
Lassan felé fordítottam a tekintetemet, majd vissza a menekülő emberekre.
- Tudsz valamit a meteorról?
- Uram, tudja nagyon jól, hogy el kell innen mennie. A lakás addig tökéletes biztonságban lesz.
- Túl kimért vagy, Ben. Én a véleményedet kérdeztem, nem azt, hogy mi lesz a lakásommal  - engedtem le a kezeimet és újra felé fordultam.
- Mi erre nem vagyunk beprogramozva, sajnálom.
- Hát persze… - kínosan mosolyogva mentem el mellette, és mentem be a szobámba felöltözni. Ben ma kitett magáért. Sosem hozott még össze ilyen jó szettet.
Amint felvettem a rám passzoló és tökéletesen álló ruhákat – mely egy normális, kék farmernadrág és egy fehér póló volt -, a kocsi kulcsokat felkapva indultam el kifelé, cipőmmel a lábamon.
- Jaj, Ben! – fordultam vissza az ajtóból – jó  munkát végzel, ma kapcsold ki magad egy picit – intettem neki, és már mentem is a kocsimhoz. A gyönyörűségem kigurult a garázsból, én meg csak csodálkoztam rajta. Mindig is imádtam a nem mai autókat, így egy Maserati GT tulaja voltam, mely hófehérben pompázott, fekete felnikkel . Álom volt ez a kocsi, és a sok modern közt nem is kis feltűnést keltett. Talán még a kettőezer-tizennégyes évjárat egyike lehetett, viszont amilyen régi volt, annyira tökéletesen vett be minden kanyart. Beültem a kis drágámba, majd a kellemesen duruzsoló hang már jelezte is, hogy mehetek utamra. Igazából csak enni szerettem volna valamit, majd körbenézni, hogy mit tudok magamnak megvenni, hogy tovább tudjak élni. Sóhajtva kanyarodtam ki a mélygarázsból , s kapcsoltam be a rádiót.
- ITT VAN! ITT VAN! AZONNAL MINDENKI MENJEN A BUVÓHELYÉRE! EZ NEM RIADÓ! EZ NEM VICC! MINDJÁRT BE….
S elment a vétel. Oldalra álltam a kocsimmal, az emberek fejvesztve menekültek el, néhányan nekem is jöttek, mikor egy hatalmas robbanás szerű, éles hang hatolt rajtam végig, megremegtetve ezzel az összes porcikámat, megállítva egy pillanatra a szívemet. Megijedtem. Azt hiszem, most kezdtem el félni, s kezdtem átérezni azt, amit eddig minden ember átérzet.
Az emberek csak úgy csapódtak nekem, ám a becsapódási hely közel sem volt annyira a körzetemben, mint ahogy a menekülő emberekből láttam.
Másodpercek alatt történik minden, nem tudom már követni az eseményeket, ám egyszer csak a magas épületek felett , nyolc, egyenként is félelmetesnek tűnő valamit láttam meg. A szívem hevesen kezdett verni, a szaladó tömeg minden zajt elnyomott.
Kik ezek?
Mit akarnak?

Hirtelen egy ember csapódott nekem, aki nem is akart tőlem tovább menni. El akartam lökni magamtól, ám a szőke tincsei túl ismerőssé tették, az aprócska szorítása is.. csak nem….?





2310.03.04

FÖLD

Lu Han

Gyönyörű reggelre ébredtem, és nem is kívánhattam volna boldogabb ébredést. Ugyan a hírekből csak a szenny jött, no meg a szokásos világvége maszlag, de nem tudott érdekelni. Anyukám és Apum már rég biztonságos helyen voltak, én meg tökéletesen jól éreztem magam itt a belvárosban. Kicsit zsúfolt volt, de attól a városi élet még szerethető volt. A robotom, Rob, már mindent előkészített nekem, adott egy kis jó tanácsot is a mai napra, majd a szokásos teendőim után már mentem is az utamra, gyalog. Nem szerettem kocsival járni, ám a tömegközlekedést sem részesítettem előnyben, így sétálva mentem el, szinte mindenhova. A Nap ragyogott, s jobb nem is lehetett volna, mikor hirtelen a körülöttem lévő nem kis tömeg, elkezdett futni. Hirtelen hatalmas robbanás, fényvillanás, és éles hang törte át a békés kis napomat. Mintha valami becsapódott volna,de már is !? Fejemet össze-vissza kapkodtam, mikor megéreztem valami nagyon nem oda illőt. A becsapódás körül-belül olyan egy és két kilóméteres távolságban lehetett, de így is tökéletesen átéreztem mindent, mintha nem is lett volna a robbanás és köztem elég távolság. Valami fura alak lépett ki egy sötét sikátorból, s egyenesen rám nézett. Rám, ki egyedüliként ott állt megfagyva a rohanó tömegben, kinek még kellett pár perc ahhoz, hogy felfogja, mi is történt vele valójában. Szemei vörösen égtek, köpenyét a por és a szél különös játéka táncoltatta, míg a combjára erősített két fegyver mereven követte lábainak mozgását, végül elmosolyodva nyúlt az egyikért. Rám lőtt. Célzás nélkül vett engem célba, s mivel az első golyó nem talált, volt egy kis időm elfutni. Rohanni kezdtem, mint aki nem tud világáról, és löktem fel az embereket magam mellett. De az csak jött utána. Üldözött, valamiért én kellettem neki. De miért én? Miért én, aki nem tett semmit sem!? 
Hátra kaptam a tekintetem és egy golyó vágott le pár szállat a hajamból. Riadtan fordultam be a következő utca sarkán, és már a sírás kerülgetett, annyira megijedtem.
Lábaimat nem tudom, hogy mi lelte, de mintha nem is érdekelte volna őket, hogy már mennyit futottam, csak vittek el ez elől az izé elől. Amint a következő utcán befordultam, a falnak dőltem, és lihegve próbáltam felfogni az eseményeket. Tényleg itt lenne a világ vége? Most, tényleg ez történik?
Kihez menjek? Kihez forduljak most, hogy már itt van mindennek a vége?  Hirtelen eszembe jutott, hogy Yifan alig tíz utcára lakik innen, és ha ügyes vagyok, simán eljuthatok hozzá. És ha már ő  nem él? Nem! Yifan nagyon erős személyiség, tuti él.

Hirtelen valami csörömpölés féle vonta el a figyelmemet, s ahogy oldalra kaptam a fejem, egy pisztoly csövével néztem farkas szemet. Az ütő is megállt bennem, az ereimben éreztem már a fém jellegzetes nehézségét, és már felkészültem a legrosszabbra. Nagyot nyelve néztem a gyilkosomra. Vörös szemek, széles vigyor, csámpás fülek, és meglepően helyes arc. Mi!? Úristen Luhan elég már… Összeszorítottam a szemeimet, és vártam a fájdalmat, a kínt, s az eltávozást, de nem.

Nem lőtt. Fegyvere rideg végét végig húzta az arcélemen, és egy szempillantás alatt eltűnt. Percekkel később nyitottam ki a szemem, és mikor már újra kaptam levegőt, Yifan felé vettem az irányt. Rohantam, bár már nagyon fáradt voltam. Ahogy végignéztem az utcákon, voltak akik már nem éltek, vagy elvesztett végtagjaik után sírtak, és szenvedtek, voltak , akik ezekben estek el, s volt egy kislány, aki állt a tömegben, és sírva emelte fel tekintetét az égre. Ha nem lett volna életbevágó, hogy eljussak hozzá, azonnal felkaptam volna a lányt, de most nem tehettem meg. Ajkamba harapva tartottam vissza könnyeimet, s mikor már a megfelelő utcában voltam, meg is láttam. Yifan a kocsija mellett állt, és felfelé nézve próbált az eseményeket feldolgozni. Gyorsabb tempóra kapcsolva futottam oda hozzá és ragadtam meg pólóját. Először el akart magától lökni, majd , gondolom mikor rájött , hogy ki is vagyok valójában, magához ölelt, majd rám nézett.
- Yifan, menjünk innen! – néztem szemeibe, átfutottam a kocsi másik oldalába, s miután mind a ketten beszálltunk, már el is indultunk valamerre. Emberek közt cikáztunk, próbáltunk magunknak kiutat keresni, de közben ezek az izék támadtak. Lihegve és izgulva néztem ki a hátsó ablakon, hogy mi is történik. Házak és álmok omlottak össze, emberek haltak meg, vagy éppen verték őket rabláncra és húzták el őket.Borzasztó volt, s a könnyeim eddig bírták, azonnal sírni kezdtem. Sosem szerettem,hogy ha valaki szenved, akár ismerem, akár nem. Nem is bírtam tovább nézni, inkább előre fordultam , és a már kicsit nyugodtabb úton zötykölődve, roskadtam össze mindentől. Az életem, az álmaim, az otthonom, a családom… mindenem oda lett. Mindenem egy szempillantás alatt lett semmivé. Gondolkodásomból Yifan egyik éles kanyarja hozott vissza, minek árán be is vágtam az ablakba  a fejem. De nem érdekelt, hiszen egy hatalmas fénnyel járó villám csapódott be mellettünk, s a célpontja egyenesen a kocsi volt. Yifan próbálta úgy irányítani a kocsit, hogy ne menjünk bele egybe se, vagy éppen ne találjanak el, ám ez a srác, aki ránk célzott, most nem vétette el. Dőltünk jobbra-balra, mikor a kocsi oldalát hirtelen valami felborította, ezzel lelökött minket egy nagyon mély árkon át, be az erdőbe. Nem éreztem semmit, de mintha apró kis üvegszilánkok vagdosták volna karjaimat, néha talán a fejemet is érték, össze-vissza dőltem, borultam, végül egy fa választotta merőlegesen ketté a kocsit. Mindenem fájt, mindenem égett, de próbáltam összeszedni magam, és a kezdetleges fájdalmat azonnal legyőzte a Yifan iránti aggódásom.
- Yifan… - nyöszögtem és próbáltam felé fordítani a fejem.
Mindenhol tiszta vér volt, a feje a fa törzsének volt döntve, kezei maga mellett, lomhán hevertek. Könnyeim újra eleredtek, hiszen mégis csak a barátomról volt szó. Nagy nehezen kivekeredtem magam a biztonsági öv és az üvegtörmelékek fogságából, és próbáltam ugyan ezt tenni vele is. Mikor ezt végre jó két órányi szenvedés után sikerült, kihúztam a kocsiból, a fa másik oldalánál leültettem a földre, és keltegetni kezdtem, de semmi.
- Fanfan, kérlek… - sóhajtottam fel és megigazítottam kósza tincseit, hiszen tudtam, hogy erre mennyire allergiás – Kérlek, Fanfan, kelj fel… vagy köhints egyet, mondván, hogy jól vagy… - de semmi. Semmi reakció sem jött tőle.
Nem volt mit tenni, félig-meddig a vállamra kaptam, s a kocsit hátra hagyva magunk mögött, elindultam be vele az erdőbe. Le voltam sérülve, de még így is piszok nehéz volt. Tuti egész nap zabál és henyerészik otthon. Picit mosolyogtam a gondolatomon, és nem olyan sokkal később észre vettem egy kis patakot.
Azonnal oda vittem, lefektettem a szélére, míg én bementem és lelocsoltam magam, kiszedtem az üvegdarabokat a karomból, ami meglehetősen fájtak, s miután magammal végeztem, őt kezdtem el locsolgatni, lemosni róla a rászáradt vért, és kiszedni belőle a szilánkokat.

Amikor az utolsó szilánkot szedtem ki, hirtelen felszisszent és kábán, de kinyitotta szemeit s rám emelte a tekintetét.
- Te... ?




2310.03.04

FÖLD

Jelentés : Park Chanyeol

Már izgatottan vártam az új küldetésemet és nem tudtam azt a bizonyos széles mosolyt letörölni az arcomról. Baekhyun már nagyon nem bírt velem, így el is küldött, hogy legyek egyedül és próbáljak lenyugodni, de annyira nem ment, hogy én még a kis hajónk becsapódása előtt kiugrottam és a Föld felszínére szálltam. Ahh olyan jó volt. Egy sötétebb utcában értem földet, nem messze a többiektől. Mindenki az embereket kezdte el ijesztgetni, de én konkrét célpontot találtam magamnak. Nem ismertem , hogy ki az, de olyan édesen állt a gyökeret vert lábaival, hogy kedvem támadt vele játszani. Ajkamba harapva léptem ki a sötétségből, és a lábamra erősített fegyverhez nyúlva, pillanatok alatt lőttem egyet az arca mellett.
Meg kellett zabálnom, annyira édesen kezdett el előlem menekülni, én meg csak szépen, komótosan átszelve az ember tömeget, mondhatni siklottam utána, és folyton lőttem rá. Nem volt szívem eltalálni, legalábbis nem most. Mikor elfordult egy utcán, én eltűntem a tömegbe , és random kezdtem el az embereket legyilkolni. Undorítóan könyörögtek a szánalmas életükért, szinte már nekem fájt, hogy így ragaszkodnak ahhoz, ami egyszer úgy is véget fog érni. Aminek egyszer én vetek véget. Volt, akit fejbe lőttem, volt akit csak megsebeztem, voltak, akiket csak úgy játékból nekilöktem a falnak és a tűz martalékává váltak. Imádtam ölni, ez volt a mindenem, no meg egy másik kis édes gyilkos.
De most térjünk vissza az én kis báránykámra, ki valószínűleg már lenyugodva vár engem, hogy végre játszani tudjak vele. Az utca másik végéhez mentem, és onnan közelítettem felé, ám annyira elbambult, hogy nem vett észre, így , hogy ez megtörténjen, megrúgtam egy kukát, s a pisztolyom csöve máris a homlokán volt, szemei pedig rám szegeződtek. Ott volt a félelem, mely mindig úgy táplál és feltüzel. Mikor lehunyta édes szemeit, már meg akartam volna húzni a ravaszt, mikor az édese már szólított is. Mivel véget ért a játék, csak arcvonalán húztam végig fegyverem végét, és el si tűntem tőle.

Életem párja egy tetőn várt rám, és nagyon mosolygott, miközben pár embert tartott lelógva. Eszméletlen látvány volt. Ahogy fehér arcbőrén néhol egy –egy csík emberi vér volt felfedezhető, szinte már erekciót okozott a látványa.
- Csináltam neked valamit – csenget édes hangja, majd a kezében lévő emberek elengedte, és odafutott hozzám – tudom, mi volt életed legnagyobb álma, hát nézd meg – és mutatott egy hatalmas, emberi koponyákból épített trónszékre.
Felkapva forogtam vele, s beleülve azonnal ölembe húztam, és megcsókoltam.
- Az én kicsi fényem milyen édes ajándékkal lepett meg, mikor még csak most jöttünk  - suttogtam fülébe , és tincsei közé nyúlva azonnal bőrébe haraptam. Édes volt, édesebb, mint a csak ananászt zabáló ember vére. Imádtam.
- Tudod, hogy a királyomnak a legjobb jár – hajolt vadul ajkaimra és mozgatta be csípőjét.

Mi volt a retteget páros, kik már több , mint egy évezrede gyilkoltál le az embereket. MI kezdtünk mindent, mi vagyunk a gyilkolás királya, és királynője, s ez sosem fog változni.
- Hahh, ne itt drágám, ezek a senkik nem láthatják a te édesen vonagló testedet az én …
- …. kemény és merev férfiasságod körül, minek már a puszta gondolata is lázba hozza az embert – fejezte be mondatomat, s mind ezeket a fülembe suttogta.
Esküszöm, hogy szerelmes voltam ebbe a csodálatosan perverz emberbe. Nem hittem el, hogy ő az enyém.
- Inkább gyilkoljunk, most rá vagyok gerjedve az emberekre – majd megcsókolva felálltam és , míg csókunk tartott, én apró kis tűzgömböket szórtam a sikítozó emberekre. Isteni volt. Isteni volt mindenhatót játszani.




2310.03.09

FÖLD

LU HAN


Már több napja folyt a Föld elleni akció, mi még itt bujkáltunk az erdőben. Rosszul esett, hogy Yifan egyáltalán nem szólt hozzám, sőt szinte levegőnek nézett. Pedig én próbáltam felé közeledni , de semmi. Nem igazán értettük meg egymást, és a kellőnél többet nem beszéltünk.

Ma úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a városba , és megnézzük, hogy ki maradt életben, próbálunk rajtuk és magunkon segíteni. Kicsit döcögősen indultunk meg, de végül elindultunk a romos úton vissza. Ahogy néztem a becsapódások helyeit, fel-fel jött a kép, mikor Yifan próbálta kikerülni azokat az izéket, de még sem sikerült neki. Alsó ajkamat már így is véresre rágtam, s most sem kíméltem meg, ám mikor a város határához érkeztünk, azonnal megfagytam. Minden a semmivé lett. Leomlott épületek mindenhol, mindent a vér, az emberi maradványok, és holt testek borítottak. Semmit sem volt a régi. Azonnal YIfan kezét fogtam meg, és próbáltam nem összeesni a sokktól, ami most ért. Tudtam, hogy nincs sok időnk, és nekem nem szabad összetörnöm, így erőt vettem magamon, hála neki, és elindultunk befelé. Néha megbotlottam egy-egy kéz, vagy láb maradványban, volt mikoregy szemgolyónak a placssanását lehetett hallani a talpam alatt, ami egyszerűen undorító volt. Kirázott a hideg ettől a helytől.
Ahogy lépkedtünk befelé, láttam, hogy Yifan is ugyan úgy szörnyülködik, mint én, sőt, talán egy picit még jobban is. Nem engedtük el egymás kezét, csak egyszer.
- Nézd, ott! – és oda rohantam egy, a földön fekvő asszonyhoz, akinek ugyan rengeteg vágás volt a testén, mégis életben volt, és tudott beszélni még velünk.
Leguggoltam hozzá, elkezdtem letisztogatni a sebeit, de fura volt, hogy Yifan nem jött azonnal velem, sőt , csak percekkel később érkezett meg.
- Ah bocsi, azt hittem találtam még egyet – magyarázta meg a fel nem tett kérdésemet, és mellém guggolt ő is. Kicsit fura illata volt, de nem foglalkoztam vele, hanem a néni koncentráltam csak. Próbáltam megmenteni az életét, és segíteni rajta, de a nyaki ütőerét úgy elvágták, hogy amint picit oldalra fordította a fejét, elszakadt neki, és elvérzett.
Lehajtottam szemét, és lehajtott fejjel ültem le a földre, de Yifan nem követett.
- Menjünk tovább, olyan, mintha figyelnének minket – ragadta meg a kezem és felhúzva engem vonszolt tovább.
Már volt bőrének tapintása, és sokkal hidegebb is volt. Ha nem ismertem volna ennyire, már kételkedni kezdtem volna abban, hogy ő nem is Yifan, hanem csak valami robot, vagy buta klón. Megvontam vállamat a hülye agyalásomon, és mentem mellette tovább. Találtunk pár embert, akik még menthetőnek tűntek, de nem voltam meglepve azon, hogy szinte senkit sem mentettünk meg. Amilyen állapotok itt voltak, csoda volt, hogy minekünk csak ennyi bajunk volt. Nem volt mást tenni, bementünk egy betört üvegű élelmiszerboltba, és a sorok közt kezdtünk el válogatni.
- Mennyi időre kell élelem, vagy mit vigyünk? Ahj , Yifan segíthetnél igazán… egyedül nem tudok döntéseket hozni , tudod jól! – lépkedtem volna morcosan hozzá, ám nem őt találtam a sorok között, hanem egy alacsonyabb emberkét. Le volt hajtva a feje, egy hatalmas katanat tartott  a kezében, melyből csöpögött a vér.
Riadtan lépkedtem hátra felé, majd hirtelen felkapta a tekintetét és felém iramodott. Rohanni kezdtem ki a boltból, elejtve mindent, amit összegyűjtöttem. Kiugrottam a boltból, s ahogy hátranéztem, valakinek megint neki ütköztem. Velem egy magas volt, szintén fekete cucc, combra erősített két fegyver, kezükben egy-egy szamuráj kard. Eltávolodtam tőle, de a másik éppen akkor ért utol, így teljesen beszorultam közéjük. Mire körbe néztem, már még többen lettek, de Yifan nem volt sehol sem. Kétségbe estem és pánikolni kezdtem. Miért hagyott egyedül!? Esetleg….esetleg megölték volna?
- Kérem… - tettem magam elé védekező módba a kezem, mikor Yifan lépett a körbe. Boldogan mosolyogott rám, kezét felemelve eltűntek az alakok körülöttem, és csak ő maradt ott.
- Nyugi kicsi, Luhan, nem fog fájni semmi sem – majd vigyorogva felém kezdett el indulni.
Azonnal leültem a földre, és a csontok, maradványok közte kezdtem kúszni, mire valami szorító érzés tört rám, s mozdulni sem tudtam. Ő csak közeledett, és közeledett, míg nem elő vett egy aprócska kést, és elém guggolt.
- Ugyan, Luhan, hát bántottalak én valaha? – suttogtam vészjóslóan, és az arcomon húzta végig a pengét, de még nem sértette fel vele az arcomat.
Nagyot nyeltem, végig csak őt néztem, mi lehetett vele ? Mi lelte őt ilyen hirtelen? Hol van az én des Yifanom?
- Ne sírj, kicsi Luhan. Nem érem meg a könnyeidet, igaz? – azzal megvágta az arcomat, mire én felnyüszítettem.
- Ölj meg… - kértem halkan és suttogva . A hangom elcsuklott, és remegni kezdtem. Ha itt a vég, hát ő vessen ennek véget. Amúgy sem akartam egy ilyen ember mellett élni.

Valami elsuhant a fejem mellett és egyenesen Yifan szemei közé és ő azonnal, tágra nyílt szemekkel esett az ölembe. Amint ott landolt, azonnal megszűnt a szorítás és eltolva magamtól, pattantam fel és sírva fordultam el tőle. Teljesen egyedül éreztem magamat, és próbáltam realizálni a helyzetet, de nem ment. Elvesztettem azt az embert, akivel ugyan nem beszéltem két évig, de mégis a legjobb barátom volt. Ő tudott rólam mindent. Mindenhol ott volt velem… most… most meg már nincs.
Egy világ dőlt bennem össze, nem akartam többet élni sem, de inkább elszaladtam. Ki akartam innen futni, mikor meghallottam valamit és az ellenkező irányba – hátam mögé – fordultam. Azt hittem, hogy káprázik a szemem, és meg mondom őszintén, először nem akartam odamenni, de mikor azt az igazi Yifan mosolyt mutatta, azonnal odafutottam hozzá és megöleltem. Az illata, a hanga, a teste melege, ez ő volt. Boldogan bújtam karjai közé és érzelmeimnek utat adva, elsírtam magam. Boldog voltam, hogy végre ő volt velem.
- Itt akartál hagyni? Megjegyzem én ám ezt  - borzolta össze vigyorogva a hajamat.
- Yah, inkább magyarázd meg, hogy mi volt ez az egész? – csaptam meg a mellkasát és fel néztem rá.
- Elraboltak, megkötöztek, kiszabadultam és harcolnunk kell, kicsi, hogy túl éljünk mindent! – nézett elszántan a szemembe és vállára vette íját.

Nem kérdeztem többet, nem érdekelt a többi apró kis részlet, csak arra figyeltem, hogy megvédjem őt, és ha kell, ne legyek láb alatt. Hiszen a móka még csak most kezdődik . .

A Párizsi Bál (BaekYeol )

A Párizsi Bál  

Egy régi, dohos könyv került kezeim közé. Illata picit a régmúlt időket idézte meg, s mintha egy pillanatra én is visszacsöppentem volna korunk legszebb időszakába. Mámorító volt az akkori betűket, szavakat olvasni, új világba röppeni, könnyedebben venni már most mindent.

Kezembe fogva hát a könyvet, másztam le az eddigi emelőmnek számító kis sámliról, poroltam le magam, hisz azért pakolás közben eléggé össze tudtam magam koszolni, s hajam szélébe belesimítva kezdtem el a fehér járólapon lépkedni. Amint elhagytam a szobát, majd könnyedén lesiklottam a lépcsőkön, a konyhába vezetett az utam, ahol egy pohár tejet magamhoz kapva mentem ki a teraszra. Út közben még elhúztam a fehér függönyt, mely újra és újra simított rajtam végig, mintha üdvözölne, s a teraszajtót becsukva magam mögött, csaptak meg a Nap sugarai. Lehunytam a szemem, egy mélyet szippantottam, na jó, talán lehet volt az kettő is, majd féloldalas mosolyra húzva ajkaimat foglaltam helyet a kis asztalomnál.

Kis mosollyal hát letettem asztalomra a könyvet, beleittam a tejbe, s letéve azt, fellapoztam a finom tapintású lapokat. Egyáltalán nem koreai írás volt benne, de még így is fel lehetett ismerni, hogy egy igencsak csodálatos költő írásai vannak benne eltemetve. Hogy mennyire keltette fel az érdeklődésemet? A lehető legjobban. El is kezdtem hát , egy számomra nagyon tetszetős verset olvasni, de már a cím alapján gondolhattam volna, hogy ez szinte rólam, és Baekhyunról fog szólni .
Ki is az a Baekhyun? Nos, tudják, vagyis, tudja ön, kedves elmém, ő egy nagyon is fontos része az életemnek. Mindig is mosolyt tudott csalni az arcomra, minden kis tettével szebbé téve a pocsék napomat . . . Mondhatom, hogy ő volt a Napom, a Holdam és Halálom egyszerre? Lehet.
Tudja, azért nem ilyen egyszerű volt. Rettentően ellentétjei voltunk a másiknak. Én mindig is szerettem vidám lenni, az élet szebb oldalát láttam meg először, és mindig mosolyogtam, de ezt már nyílván ön is észrevette. Viszont Baekhyun, nos ő sosem szerette az emberek társaságát. Mindig felvett egy álca mosolyt,  mely’ mögé bebújva a legbájosabb teremtés volt, de ezt otthon levetkőzve csak egy szívtelen senki volt. Rideg, távolságtartó, mocskos lény.  Tudja, nagyon sok helyre jártunk el ketten, bálok, karneválok, utcai mulatságok ezer és egyei követték egymást, mégis  az utolsó bálunk volt az, mely örökké megváltoztatott mindent.

Oh, nézze csak! Ez a vers is egy báléjszakáról szól. Első ránézésre nagyon tragikus, de mintha egy kis boldogság is lenne benne.

Lédával a bálban

Mintha csak Baekhyunnal a bálban címet olvasnám, így gyorsan átfutva a verset. Rövid, három versszakos, mégis sokat mondó, s szívbe hatoló. Meg kell, hogy mondjam, így előre is tudom, ezt kedvenceim közé fogom sorolni.

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

Nézze, milyen gyönyörűen van a bál hangulata. Csodálatos. Vidám, életteli, pont olyan, tudja, amin én vagyok, s amilyen Baekhyun néha volt. Tudja, nagyon ritkán mondok ilyet, de hihetetlenül hiányoznak azok az esték, melyeket kiöltözve töltöttünk egy hatalmas, aranyozott bálteremben, a zene vidám volt, persze néhol elkomorult, főleg ha ő kért zenét, viszont semmi sem tudja elfeledtetni Baekhyun őszinte, magával ragadó mosolyát.
Áh, megint sokat beszéltem volna? Elnézést, nagyon szeretek róla beszélni, de inkább haladjunk tovább a verssel!

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Oh nézze! Ez kísértetiesen olyan, mint a mi esetünk, mikor egyszer Párizsban láttak minket vendégül. Bár, Baekhyun nem igazán akart jönni, ám én mégis rábeszéltem, hiszen az akkori kor legszebb időszakát élte mind a szépirodalom, mind a zene, s a kultúra. Csodálatos volt az a Párizsi fogadtatás, melyben részesültünk. Ugyan Baekhyunt ezt egy pici mosolyra fakasztotta, ám ez nem tartott sokáig, s úja a hűvös énjével kellet Párizs utcáin sétálgatnom. Tudja az a legszomorúbb az egészben, hogy én mindig is a legjobbat akartam az én életemnek, de ő csak a folyamatos visszautasításokat adta cserébe, s ez Párizsban sem változott. Azon a rideg, őszi napon is ez volt. Mélán, elgondolkodva, szinte üres tekintettel jártam az utcákat, végig gondolva Baekhyun minden addigi tettét, de valahogy csak arra jutottam, hogy nekem nem kéne vele lennem. Ám ha eldobom magamtól, mi lesz vele? Mi lesz a szép jövőnkkel? Mi lesz velünk, mi lesz velem? Önző lennék, kinek csak saját, mocskos vágyai a legfontosabbak, vagy csak szimplán … félek önmagam lenni? Miért, vajon miért küzdök én ezzel minden nap újra és újra?
Túl sok a miért, hihetetlenül kevés a válasz, s a még éppen akkor lehullott falevelek csodálatos színjátéka sem tudta elvonni a figyelmem erről, csak akkor észleltem fel, mikor…
Áh, folytassuk a verset. Most kicsit, elkomorodtam .

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Párizsi bálunk idején is ez történt. Baekhyun , mint említettem,nagyon nem akart elutazni ide, de mikor már itt voltunk, nem volt mit tennie.
Miután én hazaérkeztem, Baekhyunt karjaim közé szorítva csókoltam meg lágy, puha ajkait, de ő csak durcásan eltolva engem , öltözött tovább. Fehér ingje csodálatosan simult felső mellkasára, nadrágja kellően kiemelte kerek fenekét, s a bőrén használt apró alapozó réteg, némi sminkkel, szinte egy porcelán babává varázsolta. Hosszított zakóját felvéve fésülte be a haját, míg én ezt öltözködésem közben végig néztem. Ilyenkor mindig azt gondoltam, én leszek egyszer a fésűje, mely kósza tincseit helyre teszi, vagy magam is még nagyon katyvaszt okozva túrhatok majd bele.  De ez sosem fog valóra válni. Végül mind a ketten elindultunk hát a bálra, mely’ miatt eredetileg is jöttünk. Nem fogta a kezem, nem nézett rám, csak várt, várt, hogy ennek az egésznek már vége legyen.
Sóhajtva szálltunk ki kocsinkból, kintről csodálatos zene szólt, engem szinte hívott, és magával ragadott, de őt nem. Végül átkarolta karomat, próbált mosolyogni, próbált az a Baekhyun lenni, akibe én szerelmes lettem, s többé-kevésbé sikerült is neki. Mikor a lépcsőkön fellépkedtünk, s kitárulkozott előttünk , a hangulat megfagyott, mindenki dermedten állt, bámult minket, bámulta a „fekete párt”, de én csak szélesen mosolyogva húztam be magammal, s intve a zenészeknek, tovább szólt a zene.  Dermedt, riadt tekintetek ezrei tapadtak ránk, párok százai léptek odébb, abbahagyva addigi vidám, boldog tevékenységüket, s jöttünk mi. Mi, kik gyászoltuk a boldogságot, gyászoltuk az együttlétet, gyászoltunk mindent,  mit egy embert valaha boldoggá tehet, s éltettük azt, mit Baekhyun kedvelt. Mintha körülöttünk a rózsák élén vörös színei, hirtelen megfakultak volna, s átcsapott volna már-már feketébe, levelei elrohadtak, le is törtek egy-két szálról, s mintha egy nagyobb szellő tört volna be egy kitárt ablakon, úgy táncoltak a szirmok minket körülvéve. Szerelmes voltam, szerelmes voltam a halál ennek a fajta verziójába, mert Baekhyun már csak ezt jelenthette. Halál volt mindenre, s mindenkire.

Tudja nagyon furcsa volt így erre visszagondolni, újra megélni az érzéseket, újra érezni azt a fajta keserédes boldogságot, mely a vele töltött tánc alatt kaptam. Hisz a kezei lágyan simultak az enyémbe, ajkai lágy ostromot hajtottak végbe az enyémeken, s én végleg odaadtam neki.

Lassan becsuktam a könyvet, s feltekintettem a felhőkre, s a Nap sugarai, mint Isten remény sugarai , törték át a fehér felhőket, ezzel megvilágítva engem is. De nézze csak, ott jön ő. Ott jön, kiért meg tudnék halni. Alakja lágy, szép és formás, ajkai még mindig annyira kívánni valóak, s ujjait a legprofibb szobrászok sem tudnák utánozni, ezek angyali ujjak! Angyaliak, s selymesek.  Hiányzik. Rettentően meg szeretném ölelni, csókolni, s simítani, de nem tehetem meg. Már nem érhetek hozzá, viszont ő sem érhet hozzám, bár ez neki nem nagy teher, vagy mégis? Rengetegszer láttam már őt sírni, vajon miattam tette? Vajon most is miattam bánkódik?

Formás alakja közeledett, kicsit furán nézett a tejes pohárra, s a könyvre ,de végül vállat vonva Byun Baekhyun helyet foglalt az asztalnál, feltekintett az égre, s elmosolyodott. Boldog volt, ám mégis valami nyomasztotta a lelkét , így elnézett oldalra, a távolba, átnézve ezzel egykori szerelme lelkén.

Látja, boldog, s most már én is az lettem. Park Chanyeol végre boldog.

UKISS Mono Scandal Europe Tour, London 2014.09.24. - élménybeszámoló -

hát hol is kezdjem...? mondjuk kezdjük kedd este, mert igazából már ott elindult minden...

Mikor este eljöttem Nikitől sé elindultam a reptérre, semmi különöset nem éreztem,amit nagyon is furcsáltam. Ám amikor leszálltam a metróról és az utolsó busszal elmentem a reptérre, mintha valami új kezdődött volna el. Ahogy hallgattam a számaikat, és néztem kifelé az ablakon, valami magával ragadott. Talán a tudat, hogy Ő lesz majd előttem? Nem tudom pontosan, még így visszagondolva sem.

Mikor leszálltam a buszról, beccamogtam a 2/B terminálba, s leültem egy 220 mellett, akkor kezdtem el izgulni. Hideg volt, izgultam és napok óta rosszul is voltam, így ezek a keverékek nem éppen jól jöttek ki, de végül kibírtam azt a négy órát, melyet így kellett töltenem, alvás nélkül és csak minimális kajával és piával. Nos, mit ne mondjak eléggé rosszul voltam már, mikor felültem a repülőre, de már fent voltam. Az ablakon folyamatosan néztem ki, majd becsatoltam magam, feltettem a maszkomat, bedugtam a fülem, s elindultunk. A felszállás valami eszméletlen volt a Napfelkeltében, s ahogy a süvítettünk...megborzongok, hogy ha rá gondolok. Végül itt - a rám váró két órányi út alatt - sikerült egy órát aludnom , s mikor landoltunk esett az eső de érdekes mód nem volt vészesen hideg. Lebattyogtam szépen az emberek előtt, akik természetesen hülyének néztek , de nem érdekelt, majd megkeresve a belvárosba tartó buszomat, felültem rá, s újabb másfél óra út után már London szívében voltam. Eszméletlen. Első látásra gyönyörű, bár nagyon sok fura ember él ott, amin annyira nem is kellett volna meglepődnöm, mégis megtettem. Na de lényegtelen, leszálltam a buszról, ahol egy nagyon kedves magyar lányka fogadott, és nagyon jól kezdődött az egész beszélgetésünk. Vett nekem reggelit, busz jegyet, oreot és .... VELEM ÁLLT SORBA uwu~

Na de visszatérve a lényegre, elindultunk hát a Forum-hoz. Nagyon izgultam, még inkább azért, mert emeletes busz legelső ülésén ültem, és csodálatos volt a kilátás. Nagyon sokat nézelődtem, természetesen minden lekajáltam csirkehusival és sajttal magam körül, de aztán körül-belül háromnegyed óra út után meg is érkeztünk a Forum elé. Voltak már kint páran, de nagyon kevesen, hisz iskola idő van, és még csak fél tizenkettőt mutatott az óra. Meg is kaptam a sorszámomat - hozzáteszem ezt én javasoltam az angoloknak, és egy köszt nem kaptam érte, no mindegy ... - , ami a G. 14.1 volt. Mire én rájöttem, hogy a G az a General-t jelenti a 14.1 pedig azt, hogy én a tizennegyedikként mehetek be az early-sek után, beletelt olyan harminc percbe. ^^"

Na de beálltunk a sorba, és Niki -a magyar lányka - mondta, hogy neki el kell  mennie, de hamarosan visszajön. Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan én elleszek. Na ez abból állt, hogy zenét hallgattam, és nézelődtem, illetve nyitott szemmel aludtam, amikor is valami érdekesre lettem figyelmes. Hirtelen egy fehér buszra lett figyelmes a tömeg, köztük én is, és amint megláttam, ki illetve kik ülnek benne, a lélegzetem is elállt - ekkor már Niki több ,mint egy órája nem volt velem . Persze a tömeg odarohant , miközben én komótosan a busztól két méterre álltam meg, és ekkor villantottam meg Eli ujját. Olyan boldogság jött rám egy rohadtu ujjtól, hogy azt elmondani nem tudom nektek. Elhúzták a függönyöket, Kevin és Hoon mutatott szívecskéket, majd a Forum háta mögé hajtott a busz, amit a tömeg is követett, kivéve én. Én visszaálltam a helyemre és onnan néztem a történéseket - ugyanis tény, hogy voltak sorszámok, ám előttem a 13-as számúak álltak, mögöttem meg már a 22, szóval vigyázni kellett. Végül akik hátul voltak, ujjongva jöttek vissza, s mutogatták a képeiket, s ekkor érkezett vissza Niki. Mondtam is neki, hogy meghozta nekem a UKISS-t, mire csak mosolyogva veregette a mellét.

~~ pár órával, két cd-vel, még egy magyarral később a már berendezett sorban ~~

Pár perc volt a sima jegyeseknek, hogy bemenjenek, és azt hittem ott szarom, pisilem, hányom , izgulom össze magamat, annyira be is akartam menni, miközben nagyon is féltem. Amikor beengedtek minket, megrohamoztam az üres ruhatárat, leadtam a dolgaimat, és a két kis lightstikemmel együtt beálltam az ötödik sorba. Tökéletesen láttam mindent, Andinak - a másik magyarnak, akit összeszedtem - csinált helyet, szegénykém kicsit alacsony, de imádat a lány c: Remegni kezdtem a tudattól, hogy már csak negyvenöt rohadt perc választ el tőlük, és teljesen sokkban voltam. Itt álltam. Öt sorral előttük, UKISS lightstick-el a kezemben, dobogó szívvel, egyedül. Nagyon rosszul voltam a várakozási idő alatt, nem is hittem volna, hogy ennyire ki fogok majd készülni, de akkor, elindult a füst gép. A színpad két oldalsó kivetítőjén megjelentek a fiúk mono scandal-os képeik, és én már majdnem sírni is kezdtem, aztán előre fordultam és bejöttek.

Én ennyire még sosem voltam boldog, sosem sikoltottam még ennyire szívből, és sosem lóbáltam ennyire durván a lightstickemet. Beálltak a Stop Girl c. számhoz és én elszakadtam. A koreográfia csodálatos volt, Jun nagyon jól nyomta Dongho részeit, és Eli...hát... igen....

Mondanom sem kell, hogy először nem szerencsétlen arcát néztem meg, hanem a combját. És. Az. Gyilkos.

Amikor vége lett a tömeg tombolt, és ordibált, komolyan, nem voltunk sokan, de egy teltházas japán koncertnyi hangjuk volt. Csodálatos érzés volt ennyi ember közt így lenni.

És ennyire emlékszem nagyjából. Amikor a Someday elindult, elsírtam magam Eli hangján, amikor a 0330 volt szintén, beleszerettem Soohyun mosolyába, Hoon gyönyörű hangjába, Kevin édes kis nevetésére, Kiseop csodálatosa szemeibe és alakjába, Jun mosolyába és .... az az orr gyerekek....csodálatos. De senki semmivel sem tett túl Kim Kyoung Jae csodálatos, amikor egy kis fehér kutyával mutatták, szerelmes lettem, ez az ember többet törődik egy koncert alatt a fanjaival, mint azt én valaha képzeltem. Az a mosoly, melyet mi csaltuk elő, a csillogás, mely miattunk volt, a könnyek, melyeket okoztunk egymásnak... órákig, napokig sőt hetekig tudnám nektek ragozni, de csak egy szót mondok, tökéletes. Ez az ember tökéletes. Négy év várakozás, rengeteg könny, mosoly, és boldog pillanat után egy csodálatos emléket kaptam, melynek értékét csak én tudom igazán, hisz még így sem tudom nektek teljesen átadni... szeretem.

A koncertnek nagyon hamar vége lett, természetesen ilyenkor kicsit káosz volt a meet and great miatt, de ezt is megoldottuk, és húsz-húszonöt perc várakozás után, már mehettünk is fel az emeletre a UKISShez. Teljes remegésben voltam , alig tudtam a lépcsőkön felmenni, volt, hogy a lányka meglökött mögöttem. Aztán bemehettünk a szobába hat talán hetesével, s én voltam abban a sorban a harmadik aki bemehetett. Mikor bementem, ott álltak, köszöntek, integettek nekünk, de én csak Elit tudtam nézni, s mikor közelebb mentem, csak akkor vettem észre, hogy ott egy kis pad szerűség. Azt hittem, hogy itt fognak dedikálni, vagy én nem is tudom, de egyszer csak egy staffos megszólalt, hogy 'SIT!' . Azt sem tudtam, hogy mit csináljak, gondoltam leülök, s le is ültem Jun elé. Aztán láttam, hogy a mellettem lévő nem fér oda, így becsúsztam Kiseop elé, de akkor észrevettem , hogy Eli előtt nincsen senki, így próbáltam odamenni, de nem tudtam, mert megfogtak, hogy itt kell maradjak. Végül reagálni nem volt időm, Jun a bal, Soohyun a jobb oldalamon volt, Kiseop pedig mögöttem, talán meg is fogta a vállam, nem tudom, csak annyit, hogy kettő fotót csináltak velünk, s mikor felálltam, Eli szerettem volna picit beszélni, de foglalt volt, így Junnak megmutattam a tetoválásomat, amire csak szégyenlősen mosolygott, s eltakarta arcát, Kiseopnak is tetszett, majd édesen integetve köszönt el tőlem csak úgy, mint a többi tag.

Így utólag visszagondolva, eléggé kis gonosz voltam, hogy csak Elira koncentrálódtam, mert megmondom őszintén, az, hogy kiállt Eli mellett a sorban nem tudom. Csak annyit hogy jobbról a sor Jun, Kiseop, Soohyun, Eli de, hogy Kevin és Hoon hogyan voltak... -sigh -

Ez úton is szeretném a tagoknak megköszönni a figyelmességüket. Észrevették, mikor sírok, mikor boldogok vagyunk, észre vettek mindent, ami velünk történt, és ezt még egyetlen egy koncerten sem éreztem át. Ez az év koncertje volt számomra, sosem fogom elfelejteni, még azt sem, hogy Kiseop és Kevin nyálas vízzel fröcskölt le minket a végén. Gyerekek, nagyon köszönöm!! És nektek is, hogy ezt a rövidke beszámolót elolvastátok, sajnálom de még mindig görcsölök, ha rájuk gondolok – és így elég nehéz még aludni is ennyi poszter között ^^”, főleg a tudattal, hogy Juncika törülközője majdnem megvolt...ahs...  – és így is ezt is két napig írtam.

KÖSZÖNÖM NEKTEK ~ ÉS ITT AZ ÉLŐ PÉLDA, HIGYJETEK AZ ÁLMAITOKBAN, MERT TÉNYLEG VALÓRA TUDNAK ÉS VALÓRA IS FOGNAK VÁLLNI!!!!  És most hozok nektek pár fan képet, melyet a Londoniak csináltak - én nem csináltam képet, túlságosan is sokkban voltam én ahhoz XD

( ez az egyetlen kép, ami az enyém, és megosztom veletek *-* , amit a rövid kis történetemhez elfelejtettem hozzá tenni, az, az volt, hogy voltak japán fanok, köztük egy nagyon kedves japán fan , aki cdket és dvdket illetve egyéb kis csudika dolgokat árult, mire én eljutottam ide, már csak Distance és Love On You volt ami engem érdekelt. A legszebb az egészben, hogy a Distance sima cd-s kiadású, míg a Love On You dvd-s, mégis egy áron kaptam őket, átszámítva darabjukat 1200 forintért. Azt hiszem, mindent megért ez a koncert! )

TrackList :

1. Stop girl
2. She’s mine
3. Standing still
4. Comeback to me
5. Someday
6. Hana
7. 0330
8. Mysterious Lady
9. Love On U
10. Forbidden Love
11. Neverland
12. Man Man Ha Ni
13. Without you
14. Lifetime for Kissme
    
    -The End -

SMS

Zelo.
Most írok neked utoljára! Hagyj engem békén, nem akarod tőled többé semmit. Undorító vagy, hogy még a szemembe sem mondtad, hogy neked más van.
Ha annyira szerettél volna, előttem állva jelentetted volna ezt ki!
Nem pedig egy hülye sms-ben ...utállak. 
Miért hitettél el velem mindent, mikor te már odaígérkeztél másnak!?
Bazdmeg, Zelo, kurvára remélem,  hogy szarrá basznak, mert te már csak azt érdemled.
Éreztem én, hogy nem téged kell szeretnem...
Kidoh az én emberem...

Amint megírtam az sms-t el is küldtem nem vártam tovább. Napok óta akartam neki írni, de csak most jutottam el odáig. Dühösen nyomkodtam a telefont, majd dobtam le a kanapéra, s léptem el kajálni.
Kaja után, hajamba túrva ültem vissza s láttam, hogy a telefonom igencsak aktívoskodik. Kidoh írt éppen, mikor feloldottam a billentyűzárat.

Namjoon-aahh!
Rossz embernek küldted, de imádlak. c: Jin-ahh üdvözöl c;

Levegőt visszatartva néztem meg a címzettet. Kidoh... oh ne...

Save me !

Durva szavak, kemény tettek, árulkodó jelek, melyek csak egy valamit tudnak tükrözni.

Kim Himchan, miért?

Idegtől megtépázottan túrt fekete hajába, emelte fel tekintetét a Holdra, majd ugyan olyan hatalmas nagy teherrel fordította vissza ágyán fekvő, hófehér bőrű valakihez. Markáns arc, kiálló arcvonal, megcsillanó szemfogacska.
„Vele kéne lenned, Junmyeon” szólt egy elhalló hang, kinek gazdája nem fedte fel magát. „Hozzád illik, Junmyeon!” szólott újra a hang, majd vékony ujjakat helyettesítő lágy szellő siklott végig az említett fedetlen mellkasán.

Kim Himchan, miért?

„Undorodom a ténytől, hogy a királyságom alatt veled kell hálnom. Szánalmas kis senki vagy, ki csak az apja pénzén el!”
Durva szavak, jelentések, melyek szinte leköpték Junmyeon minden apró kis porcikáját. Karját félkörívben felemelve csapta a mocskolódó ágyast az aranyból készült vonalakkal ellátott, márványokkal kirakott, masszív falhoz. Oh Sehun ma megint túl lépte azt, amit minden alkalommal megtesz.
Junmyeon összetörve fordította hátát hálótársának, s indult el saját, privát részlegéhez, becsapva maga után az összes ajtót.  Amint beért, s levetette köpenyét – mely lustán hullott lábai alá – majd az ablakhoz lépve , lazította meg ruháját, s elmerenget a boldog időkön. Aranyló szemét lehunyva, szinte újra érezte a kényes helyen járó érintéseket, melyek – még így, hogy csak a gondolataiban voltak – perzselték bőre minden apró részét, testét kellemesen megremegtetve, sóhajra késztetve ajkait.

Kim Himchan, miért?

A hatalmas kőút, mely minden egyes léptét még magában őrizte, már elvitették. Sehun ma vitette el, nem tetszett neki. Taszított a tény, hogy azt Junmyeon nem hozzá köti. Helyette aranyszegélyes vörös szőnyeget tetetett le, melyet tolmácsolni is szeretett volna, ám Junmyeon gyorsabban tudomást szerzett erről, mint azt bárki más gondolta volna, ám , ahogy az ablakban állt, s figyelte az eseményeket, nem szólt semmit. Komoran elfordulva húzta be erejével a függönyt, könnyeit visszatartva ment le az alagsorba, hogy kiürítse zavart elméjét.
Aznap már csak késő éjjel, ciripelő tücskök énekében tűnt fel újra. Fel oldalas, szomorú mosolyra húzta ajkát, majd - ahogy fellépet az alagsorhoz levezető kő lépcső utolsó fokáról, egyenesen a szőnyegre  - az lángba borult. Léptei nyomán égni kezdett a kényes anyag, felégetve ezzel emberek több órás munkáját, de ezzel most nem törődött. „Fájnak az emlékeid, még mindig... csodálattal néztelek…” Gondolta Junmyeon sóhajtva, miközben végig lépkedett a vörös szőnyegen.

Kim Himchan, miért?

Sehun egyre mélyebbre ment Junmyeonban, ám Sehun mégsem tudta azt elérni, amit más.
„Hi…ahh..Him…” újra a nevét nyögte, melynek eredménye nem egy egész éjszakás szeretkezés lett, melynek lényege testük eggyé válása. Ennél sokkal rosszabb várt Junmyeonra. Sehun kikészült idegszálakkal távolodott el Junmyeonból, majd jobb kezét emelve , visszakézből ütötte meg . . . később verte . . . majd megerőszakolta. Hogy miért? Mert Junmyeon ma engedetlen volt.  Tény, ő volt a mindenható, kinek szava szent és sérthetetlen, de nem az ágyukban.

Kim Himchan, miért?

Junmyeon ma megidézte őt. Mindennél jobban szerette volna, hogy ha újra Ő van vele, nem pedig Sehun. Szerzett egy testet, melyet fekete haj borított, barna szemek csillogtak –jelenleg élettelenül - , bőre hófehér volt.
Miután előkészült, Junmyeon a testet a kör közepére helyezte, majd nagy nehézségek árán, s hatalmasat energiát bevetve idézte meg Őt, s költöztette az új otthonába.
Egy perc . . .
Két perc . . .
Három perc . . .
Junmyeon munkája sikernek bizonyult. Ő ÚJRA ÉLT. Ahogy felegyenesedett, s Junmyeonra tekintet, szinte azonnal kiéhezett ajkak találkoztam egymással. Boldogok voltak. Szerelmesek.

Kim Himchan, miért?

„Tisztelt, MR. és MRS. Kim.

Sajnálattal közöljük önökkel, hogy Kim Junmyeon, akit önök azért küldtek hozzánk, hogy szellemi és értelmi képességét visszanyerje, nem volt sikeres. Sajnálattal közöljük továbbá azt, hogy ezért MI nem vagyunk felelősek, de ÖNÖK sem. Megkérném önöket, hogy amint tudnak, fáradjanak be!

DR. Oh Sehun

2014. augusztus 16. „


„Tisztelt, MR. és MRS. Kim.

Sajnálattal közlöm önökkel, hogy mivel nem jelentkeztek a fiúk iránt, így az általam kijelölt napon, HÉTFŐN – 2014. augusztus 18-án – villamos székbe ültetjük, és végső nyugalomra helyezzük őt tisztességes körülmények között!

Dr. OH Sehun

2014. augusztus 17. „

„ Tisztelt, MR. és MRS. Kim.

Fiúk öngyilkos lett. Utolsó üzenete egy általa kitalált személyhez, Kim Himchanhoz íródott, mely csak egyetlen mondat volt: „ Kim Himchan, miért? „
Kérem, hogy ha tudnak valamit, jelentkezzenek !

DR. OH Sehun

2014. augusztus 18. „

Junmyeon azóta a legboldogabb ember a világon, hisz elérte, hogy azzal legyen, kit állítólag csak elméje szült.

Azért, drága Junmyeon, hogy végre velem legyél, s ne az elvetemült, képmutató emberek közt. Mindenért áldozatott kell hoznunk, én érted a lehető legnagyobbat hoztam, csak úgy, mint te értem. Szeretlek, Kim Junmyeon.

Himchan.

BTS ShowCase beszámoló !

Azt sem tudom, hogy hol kezdjem, így inkább belevágok csak úgy, az első naptól...
Az első fél napunk a szállás felkutatásával és odajutásával telt, ám amint megtudtuk, hogy a fiúk is jönnek, a csomagok lerakása utána, és miután kicsit rendbe szedtük magunkat, elindultunk hát a reptérre. Nem vészesen későn, nem is korán mentünk ki, járkáltunk, figyeltük a gépeket, a fiúk rossz angoljával hülyéskedtünk, majd sajnos jelentek meg németek, kik elvileg azért többet tudnak a gépek érkezéséről, mint mi, mégis rossz gépekhez tereltek minket folyamatosan. Végül nem láttuk őket, s mikor már elmentünk onnan, akkor jött nagyjából a hír, hogy ők már a mi távozásunk előtt egy órával érkeztek meg. Nem volt igazán szerencsénk...
Másnap nyakunkba vettük Berlin látványosságait,köztük a - számunkra nagyon is emlékezetes- Holokauszt Emlékművet. Kicsit le voltam maradva, hiszen nem keveset - 4 órát- vártunk a fiúkra, így a kis labirintusában is leválltam. Mászkáltam, nem találtam már senkit sem, így gondoltam kisétálgatok. Mikor kiértem, láttam, hogy két ismerősöm szinte el akar folyni, miközben a harmadik nekem mutogat, hogy fordujak meg, mire én nagy nehezen rávettem magam. Ott kaptam sokkot.
A nagy fehér busz előtt sorakozó kis ázsiai csoport, egy fotós, s két konertszervező volt... és igen, a kis ázsiai csoport 7 igazán tökfej embert rejt magában. Ami először feltünt, az Namjoon szőke haja és nagy feje! Aztán szépen mindenkit fel lehetett ismerni, de mi csak sokkoltan álltunk, hogy most mi az isten történik velünk. Kisebb sokkunkból és fanolásunkból az egyik koncertszervező csaj zavart meg minket, aki nagyon kedvesen arra kért minket, hogy ne csináljunk képeket, illetve, hogy mutassuk meg a telefonjainkat. Természetesen megmutattuk neki, majd ő mosolyogva megköszönte és vissza ment a fiúkhoz. Mondanom sem kell, hogy amikor a Bangtan nem hitte el magát egy-egy awesome kép kedvéért, akkor igencsak kiszúrtak minket, négyünket, hisz a lehető legnormálisabbak voltunk, nem hangoskodtunk, csak én integedtem egyszer, melyre egy csodálatos gödröcskét villanto mosolyka volt a válasz. Annira hihetetlennek tűnt, hogy így botlottunk beléjük, hiszen ezt tényleg senki sem tudta, hogy esetleg erre készülnének, szóval nagyon is szerencsésnek mondhatjuk magunkat.
Mikor befejezték a fotózást, és visszaszálltak a fehér buszba, odamentünk arra helyre, ahol fotóztak, s mi is a saját bandáknak csináltunk képeket ( megjegy. : ezt a bandát a vonaton hoztuk össze a neve PÖRKÖLT a fanjaink pedig a SZAFTok. Debüt hamarosan várható c: )
Ez után végül tovább néztük az érdekességeket, s végül este hazaérve csináltuk meg az utolsó simításokat az ajándékokon, s mindenki aludni ment.
Másnap már jött is a koncert!! Ahh gyerekek, nem mondom , hogy sose menjetek a németekhez, én azt mondom, hogy csak akkor, hogy ha nagyon fontos nektek az a banda! A számozással semmi gond nincs, hiszt azt nem ők csinálták, de a sor...a kosz..a sok büdös, kint rohadó ember, az a tömeg...ahhh!! Még bunkók is! Viszont , ha olyanokkal mész, akikkel kicseszett jóban vagy, akkor semmi gond nincsen c:

Aztán beengedtek minket. Megkerestük a legjobb helyet, tényleg tökéletesen lehetett látni mindent, és természetesen késve kezdődött a koncert , de... amikor feljöttek... gyerekek ez leírhatatlan. Ahogy hallgatom a No More Dream-et nem bírom felfogni... az egész ShowCase kész ...nem tudom... az a baj, hogy nem csak Yoongira tudom azt írni, hogy tökéletes, hanem az összesre, és ezt mind kinézetre , mind pedig az agyban lévő, avagy nem lévő dolgokra értem. Mégis az egyik legemlékezetesebb nekem az a Selfie Song-ra való táncolás volt. Kim Taehyung és Park Jimin könyörgöm.. még mindig nevetek , hogy ha rá gondolok XDD Viszont itt szeretnék egy pozitívumot is feltüntetni a németek mellett! Olyan szinten tomboltak a koncerten, hogy ha az ember nem ugrált, akkoris megmozdult! Ilyen lelkes közönséggel sem lehet minen nap találkozni. Végül elékezett a koncert vége, legalábbis egyeseknek. Minket egy kis részre levegőzni küldtek, majd sorba állítva haladtunk előre. Természetesen én mentem elől, nem nem azért mert én akartam, hanem mert mások azt akarták. Elkezdett haladni a hullámosra kialakított sor és akkor megláttam, hogy hogyan helyezkednek el a fiúk az asztalnál.
Taehyung
Yoongi
Jin
Jungkook
Namjoon
Jimin
Hoseok.

Ahogy haladtam előre, folyamatosan fordultam hátra, hogy én bizony nem megyek előre, nem akarom,hogy hamar túl legyek rajta, NEM AKAROK RAJTA TÚL LENNI! Aztán már csak a Staffos csaj van előttem, aki adott nekem pacsit bátorítás végett, s akkor már ott volt az asztalnál, a kis csillogós Min Yoongi táblámmal, előttem Taehyung és nem volt menekvés. Illedelmesen meghajoltunk egymás előtt, miközben ő a kezemet fogta, s én elmotyogtam egy Annyeongot, majd tovább léptem. Az a csodálatos mosoly, mely Yoonginál fogadott, elvarázsolt. Nála is eljátszottam azt, amit Taehyungnál, de éreztem, hogy Suganál már tobbet kell mondanom. Odamotyogtam egy, you're the bestet vagy valami ilyesmit és meg egyszer meghajoltam és megfogtam a kezét. Aztán jött Jin. Jincike istenem az a pocok fej élőben, azokkal a nagy ujjakkal, meg a szemei... Neki is mondtam valamit, de meg mondom őszíntén nem emlékszek nagyon rá, Jungkookkal majdnem lefejeltük az asztalt, annyira mélyen hajoltunk meg, s jött Namjoon. Dimple, szőke fej, hatalmas arc, szép mosoly, csík szemek, és egy mély hangon odanyomott Thank you for coming-ot, mire én csak az extázis hatásában elmondtam neki gyorsan, hogy honnan is jöttem, mire nagyon meglepődött, de csak ennyit tudtam neki eldarálni, hisz a staffosok már jöttek oda hozzám. Jimin...na fiam rád nem emlékszek csak a csíkszemedre és ennyi , s Hoseok. Hoseok olyan szép bye-t küldött, hogy azt minden nap elfogadnám tőle...

Másnap újultnak nem mondható erővel keltem fel, hogy menjünk a fiúk elé a reptérre. Először kimentünk a 10.40-kor induló géphez, de semmi. Két órával később ment egy gép, így hát ahhoz átsétálva kezdtünk el várakozni. Míg várakoztunk, épp azon beszélgettünk, hogy milyen jó volt random bele futni a fiúkba, hisz éppen ezzel viccelődtünk, perszre most is mondtuk, hogy milyen lenne, hogy ha csak elsuhannának mellettünk.
Majd betoltak pár bőröndöt BTS logóval, és tudtuk, nemsokára itt lesznek. Ám arra nem számítottunk, hogy ha pár perc múlva odakapjuk a fejünk, TÉNYLEG OTT FOGNAK MELLETTÜNK ELMENNI!! Sokkoltak lettünk, aztán mire a kamerákig eljutottunk már csak a hátukat mutatták nekünk. Mi a becheckoló kapunál álltunk, s a fiúk csak később jöttek arra. remegni kezdett a kamera a kezemben, és alig tudtam pár értelmes képet csinálni, majd Namjoonnak mondtak valamit, és visszaterelték őkte. Ez az ! Legalább tudok jó képeket csinálni! -gondoltam magamban és tényleg. Amikor másodjára jöttek, ott készült a legtöbb jó képem mindenkiről, természetesen Sugáról szinte semmi :c A fiúk nagyon rendesek voltak kint, integettek és mosolyogtam, Jimin valami nagyon fura pózt is bevágott várakozás közben. o-o

Összeségében minden tökéletes volt! Minden nap szinte láttuk őket, tudni róluk, nagyo felemelő érzés. Mindenkinek csak ajánlai tudom ezt a fajta gyomorgörcsöt amit most érzek, hogy ezeket így leírtam és újra átéltem. Még nem akadtam ki, még nem jutott el semmi sem a tudatomig, na majd talán most...

Singin' in the rain I.

Ma volt nyolc éve, hogy Chanyeol már nincs az életemben. Nem lép be az ajtón, nem csókol meg, nem érinti arcomat hosszú ujjaival, nem túr a hajamba. . . huh egyszerűen nincs! Nem azért, mert rosszba lettünk, vagy szétmentünk volna. Annál sokkal komolyabb dolog volt, mely a kettőnk végéhez vezetett.
Park Chanyeolt elrabolták.
Talán még most sem dolgoztam fel a tényt,hogy életem legfontosabb személye nincs az életemben. Minden évben, ezen a napon rá emlékezek, nem teszem magam tönkre, és nem szívom szét az agyamat, amennyire csak tudom. Nyolc éve, nyolc hosszú éve nem voltam férfival sem, ő volt az utolsó, aki képes volt olyan izgalmi állapotba hozni mélyről jövő nyögésével, hogy már azonnal elélveztem tőle, de ez már nincs.
Nincsenek kiálló, gyönyörű fülek, gyermekesen csillogó szemek, komisz mosoly, melynél néha egy gödröcske is megjelent. .  . Hiányzik.

Ma sem volt máshogy. Részegen, és beszívva ébredtem a szobámban, félig lelóbgva az ágyról, jobb kezemben egy ismeretlen eredetű olcsó szeszes üveg, az ágyon fent pedig valami fura, fehér anya volt egy papírra rakva, mellette a pengém, s Chanyeol egyik régi képe. Hogy szét voltam-e esve? Mint a kurvaélet.
Byun Baekhyun, a híres énekes és színész már rég nem él, helyette egy drogos , alkoholista görény létezik, kinek értelme Park Chanyeol… volt.
Lassan feltápászkodtam, ám mérgemben a falnak dobtam az üveget. Annyiszor megígértem magamnak, hogy nem csinálok ilyet, de nem tudom betartani, még ezen a napon sem. Mérgesen, szédülve és rohadtul szarul mentem a fürdőbe, s álltam be a tus alá. Ahogy lehunytam a szemem, eszembe jutott, hogy Chanyeol mennyiszer lopakodott mögém, s döngölt bele a falba, ezzel kiváltva belőlem a legnagyobb ribanc címet az egész bandában. Sosem volt belőle, elég, sosem volt senki sem olyan méretes mint ő. . .  Chanyeol, bazdmeg, miért…? Miért hagytalak akkor és ott egyedül? Ha.. ha talán visszarángatlak egy gyors csókra, mást visznek el… még együtt lehetnénk, szerethetnélek, s nem kéne minden nap a kurva drogokhoz folyamodnom egy kis jólétért..
Összegörnyedve bőgtem el magam még jobban .
Nyolc éve semmit sem tudok rólad, élsz-e vagy halsz…csak Kris jön néha át megnézni, hogy lélegzem-e , de bár ne tenném! Bár fentről néznélek, hogy merre vagy! Akkor…akkor ott lennék veled, nem pedig itt siratnálak . . . Szeretlek, Yeollie..

Unottan húztam fel a cipőmet, s mentem el a már megszokott csoportos terápiás beszélgetésre. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy újra elmondjam, hogy mi történt velem, s mások szenvedése sem igazán hatott meg. Fülesemet bedugtam a fülembe, kapucnimat a sapkámra tettem, s indult is ki a bejárati ajtón. Amint azt magam mögött kulcsra bezártam, elindultam a kerítés felé, majd ott automatikusan megállva a postaládánál, lomhán kinyitottam azt. Számla…számla..számla.. majd egy fekete boríték. Megakadt rajta a szemem, s a többit visszarakva indultam el. Ahogy felszálltam a buszra, a sofőr csak fejet rázott a karikás szemeim láttán. Picit vállat vonva ültem le egy ülésre, jó hátul s kibontottam a levelet.

„ Baekkom! ~

Ne szomorkodj, élek, szeretlek . . .  !
Yeol ~”

Könnyek szöktek a szememben, amint elolvastam a levelet. Újra és újra értelmeztem, kezemben a lap remegni kezdett. Majd egy…két…három könnycsepp színezte be. Halkan, remegve, sírva szorítottam magamhoz az aprócska papír darabot, s ahogy a szavak újra ismétlődtek bennem, hallottam a vidám hangját, ahogy kimondja, majd belesuttogja a fülembe…
Hiányzol!
Gyorsan összeszedtem magam, hisz nemsokára megérkezek a megállóhoz, viszont tudom, hogy erről senkinek sem szólhatok. Remegve nyomtam meg a megállásjelző gombot, s tettem el a levelet ,óvatosan hajtogatva. Remegtem a tudattól, hogy még él, hogy még igenis itt lehet velem, hogy valaha láthatom!  Érezni szeretnélek, Yeol … Szeretnék újra neked énekelni a zuhogó esőben, miközben te hatalmas mosollyal az arcodon gitározol, s énekelsz velem… Lehet még ez valóság…? Van még nekünk valóságunk?

Amint beértem a rendőrségi épületbe, a különleges osztály felé vettem az irányt, ahol Minseok a tőle megszokott, hatalmas szemeivel és kicsit bohókás mosolyával köszöntött. Mindig mosolyogni támadt tőle kedvem, olyan kis aranyos volt. Illedelmesen meghajoltam, levettem a kapucnit a buksimról, és rámosolyogva mentem volna tovább, de hangjára visszafordultam.
- Ezért még egyszer el foglak kapni – kuncogott és látva értetlen tekintetemet, a szeme alá mutatott.
Tudtam, hogy észre fogja venni, mint mindig, de sosem tett semmit. Jobbnak látta,hogy ha csak üres fenyegetéseket ad, mintsem , hogy elvenné azt, ami még életben tart – akármilyen halálos is rám nézve.
Aprót mosolyogtam rá, majd hálás tekintettel ránézve fordultam el tőle, s haladtam a megszokott hatalmas terembe. Körben már székek voltak felállítva, jobb oldalt egy kis asztal volt, tele teákkal, vízzel és üdítővel. Azonnal csináltam magamnak egy zöldteát, pici cukorral, és pici citromlével, mikor is Yixing, a doktorunk, lépett oda hozzám. Picit megijedtem hirtelen közelségétől, de mivel ő széles mosollyal fogadott, és megmutatta nekem nagyon aranyossá tévő kis gödröcskéjét, én is mosolyra húztam ajkaimat – nagyobbra, mint Minseoknál.

Lassan elkezdődött a szokásos terápia, és én szokás szerint végig hallgattam. Nem bírtam a fejemből kiverni Yeol levelét. Olyan fura volt, hogy pont ma, pont ennyi idő után kaptam egy ilyet. Hihetetlen volt. Yeol, kérlek, ha itt vagy, jelezz valahogy… ha élsz, mutasd magad!
Hirtelen egy kéz termett a vállamon, mire én hátra kapva a tekintetemet néztem a kézfej tulajdonosára. Szorongva sóhajtottam mikor rájöttem, ő csak Kris volt. Kris volt az, az ember, aki Chanyeol eltűnése óta a legtöbbet foglalkozott velem – többet, mint a dokijaim - , pedig itt ismertem meg, körül-belül egy éve. Olyan könnyfakasztó történettel jött ide hozzánk, hogy amikor mesélt róla, megfogtam a kezét. Nem tudom, hogy akkor és ott miért tettem azt, de azóta beszélgettem végre valakivel Yixingen kívül. Halványan mosolyogva fordultam vissza, majd mikor szót kaptam, apró testemmel felálltam.
- Byun Baekhyun vagyok … - kezdtem rekedtes hangon, s nagyot sóhajtva tovább babráltam, lehajtott fejjel – a … a páromat nyolc éve rabolták el. Régen ő volt az életem egyetlen olyan támasza, akire számíthattam. Park Chanyeol volt az, aki Nap volt a napomban, aki Hold volt az elveszett éjszakáimban, aki utat mutatott, de még sincs velem – halkultam el, és szipogtam egyet – Chanyeolt pontosan nyolc éve rabolták el tőlem, s azóta semmit sem tudok róla. Azóta… - akadt el a hangom – azóta nem éneklek, nem mosolygok, nem élek, hanem a drogokba és az alkoholba menekültem. Lefogytam, nem eszek, csak ha már nincs mit magamból a számon keresztül kiadni, vizet iszok, hogy ha a felforrt bőrömet akarom lehűteni… Nem szeretem azóta az esőt, holott előtte, minden esős nap kimentünk, boldogan, szaladgáltunk, ő gitározott, én énekeltem. Boldog voltam… - nyeltem egyet és megtöröltem a szemem – nagyon szeretem őt… - remegni kezdtem – sosem volt senkim rajta kívül… - hirtelen karok ragadtak magukhoz, én pedig egy meleg mellkasba fúrva fejemet kezdtem el sírni. Keservesen jöttek elő megállíthatatlan könnyeim, éreztem, ahogy marnak, de még ez a fájdalom sem tudta még a tizedét sem nyújtani annak, amit érzek.
Fél füllel hallottam, ahogy Yixing félbeszakítja a terápiát, és mindenkit elküldve lépett oda hozzám, miközben én még ’ védelmezőm ’ karjaiban voltam.
- Baekhyun – simította kezét a hátamra, hogy lenyugtasson, de ettől csak még jobban rá kezdtem. Lehunytam a szemem, de nem kellett volna. Egy régi emlékkép ugrott be …

Boldogan futottunk ki a szakadó esőbe. Mindenki őrültnek tekintett minket, hisz ki szalad ki ilyenkor egy gitárral, alig felöltözve, mikor még a szél is feltámadt? Hát mi! Mérhetetlenül boldog voltam, és hangomat kieresztve kezdtem el énekelni, miközben Chanyeol a gitárján játszott. Mosolyogott, mosolyogtam, csodálatos volt! Végül ő is beszállt, s egy hatalmas duettet adtunk elő az éppen elrohanó embereknek. Ők csak furán néztek minket, de minket nem érdekelt. Végül, mikor már csurom vizesek voltunk, odaléptem Chanyeolhoz.
- Megint nem hoztál tusfürdőt, igaz? – nevettem és mellkasára tettem mindkét tenyeremet.
- Bahhhhh! Most, hogy mondod! – nevetett és gitárt maga mellé rakva – de még fogva – csúsztatta kezét a derekamra és húzott közelebb.
- Mondjad, én életem egyetlen kis boldogsága?  - mosolyogtam és csillogó szemeibe néztem.
- Sosem hagylak el, Baekhyun – ritkán hívott  a nevemen, csak akkor, hogy ha tényleg nagyon fontos volt az, amit mondani szeretett volna – Minden percben vigyázni fogok rád, mert te vagy az, akiért érdemes mosolyogva felkelnem, s ugyanazzal a mosollyal lefeküdnöm – suttogta a fülembe – szeretlek – csókolt arcomra, majd rám nézett. Nem kellett volna.
Könnyeimnek nem tudtam megálljt parancsolni, s szavai hallatán azonnal sírni kezdtem. Pólójába kapaszkodtam és nyakába bújva szippantottam be férfias illatát.
- So…so…so.. – szipogtam – sose mondtál még ilyet… - csókoltam bőrére – szeretlek – remegő ajkakkal adta egy szerelmes csókot ajkaira, melyet ő csak mosolyogva viszonzott.
Hajába túrva fordítottam oldalra a fejemet, s húztam még közelebb magamhoz…


Már rég nyugodt voltam, s a cigarettás dobozomat elővéve, s belenézve állapítottam meg, hogy hoztam magammal egy jól megtekert cigit. Kapucnimat felvettem, s mikor már tettem volna ajkaim közé a kis barátomat, Kris mély hangjára lettem figyelmes.
- Ah, tedd azt el! – szólt rám és mutatott a cigire.
Nem vagyok én bunkó gyerek, tudom, hogy nem szereti, így eltettem.
- Szeretnél valamit? – néztem a szemeibe, majd sóhajtottam – sajnálom, hogy kibuktam a mai terápián, és köszönöm, hogy ott voltál – motyogtam oldalra nézve, majd egy lapon állapodott meg a tekintetem, melyet ujjai közt tartott.
- Jaj hagyd már – legyintett – Viszont szerintem ez érdekelni fog – mutatta az általam is vizslatott lapot – Itt az áll, hogy Park Chanyeol, ő az , ő a párod ugye!?
Lemerevedtem a képet látva. Olyan gyönyörű volt rajta, mosolygott,és épp a kamerába is nézett. Ajkaim elé kapva tenyeremet bólintottam, s szabad kezemmel elvettem tőle a papírt.
- Ezt hol!? Ki vagy mi!? Wufan válaszolj!  -  kiabáltam rá és idegességemben a hangom is megcsuklott.
- Nyugi, nyugi! Az imént rakta ki egy férfi, azt .. azt hiszem arra mehetett – mutatott egy irányba.
- Keressük meg! Most! – rángatni kezdtem a felsőjét, s azonnal mentünk is a kocsijához.
Beültünk, majd elindultunk. Hogy merre? Nem tudom. Igazából nem is érdekelt így, hogy mindjárt megtudom, hogy ki is rakta Wufan szélvédőjére a papírt. Minden férfira rámutattam, de egyik sem volt az.
Wufan szerint senki sem az volt, aki a kocsijára rakta a papírt, viszont már vagy két órája kocsikáztunk, de semmi. Sóhajtva dőltem hátra, és pillantottam Krisre.
- Biztos, hogy nem ismerted fel a férfit? – hirtelen megálltunk, s felém fordította fejét, miközben szabad kezével a kormánykeréken támaszkodott meg.
- Biztos – határozottnak tűnt.
- Honnan tudod? Hisz sötét van – motyogtam, s hirtelen fura érzésem támadt.
- Azért annyira nem rossz a szemem – picit mosolygott.
- Lehet, de, Wufan, lehet, hogy az elrabló volt az! Az, aki elvitte Chanyeolt!  - a fura érzés csak nem akart megszűnni, főleg, hogy Kris ilyen volt velem.
- Azt nem hiszem – kuncogott, s lehajtott fejjel megrázta a fejét.
- Hogy…? – értetlenül tekintettem rá
- Én raboltam egy Park Chanyeolt – suttogta, majd a kocsi elindult, mégis én földbe gyökereztem.